Mint mindennek, előnyei is vannak bőven a túlzsúfolt Dzsakartának, a legfőbbre pedig ebben a bejegyzésben szeretnék kitérni.
Említettem, hogy itt bármi, azonnal elérhető, legyen szó ételről, termékről vagy szolgáltatásról – komolyan, bármit is szeretnél, itt tuti meglesz seperc alatt, olcsón vagy viszonylag korrekt áron a helyi körülményekhez viszonyítva. Ha valamit mégse tudnál megszerezni, az akkor nem is létezik.
Kezdjük először azokkal a vendorokkal, akik a házak között haladnak el és sajátos zajkeltésükről lehet őket felismerni:
I. Étkezdébe mennél? Várj, lehet útközben már meg is lesz a kajád.
Ők azok, akik megtalálhatóak bárhol, még a főúton is képesek a dugóban a kocsik között szlalomozni kész kajával meg itallal a kezükben, ezzel otthagyva büfékocsijukat az út szélén, ha esetleg valamelyik autós megéhezne vagy megszomjazna várakozás közben. Vannak kocsi nélküliek is, ők már kész étellel feltöltött, nagy táskával vagy kosárral érkeznek, illetve vannak csak ásványvizet áruló emberkék, akik a napégette utakon és tömött kocsisorok kipufogói közt töltik egész napjukat.
Akik általában a mi házunk előtt halad el, azok a következők reggeltől estig, sorrendben:
Reggel 7: kenyérárus fickó nagy fémládával biciklizve bömbölteti a hangszóróját, amin előre felvett hang kiabálja, hogy ROTII, ROTII! (roti kenyeret jelent, de itt minden apróbb kis tésztából készült péksütit is kenyérnek hívnak)
Reggel 8: pácolt, kisütendő csirkeárus néni jön most biciklivel és hátra kötött műanyag ládával, akinek az ismertetője biciklicsengő – vagy csak bekiabál a házba, hogy kérünk-e csirkét, ha az ajtó nyitva marad. Tőle szoktam vásárolni, nagyon finom pácba áztatja a csirkehúst.
Délelőtt 11: bakso Malang – malangi húsgolyóárus tekeri kerekes főzdekocsiját maga előtt, szintén hangszóról nyomatva hogy “Bakso Malang!”
Délelőtt 12: “kacang ijo”, azaz édes, zöldbab-krémlevest áruló büfékocsi érkezik. Tulajdonosa egy evőkanalat szeret ilyenkor megtáncoltatni egy mélytányér szélén, viszont lehet hamis riasztás is, mivel néha szokott jönni egy másik húsgolyóárus is ilyen óra tájékán és ő is tányérveregetéssel szereti jelezni a jelenlétét.
Délután 13-14 óra: gyümölcsárus érkezése kerekes, választékban gazdag rakományával, aki ki is hámozza és fel is szeleteli neked a gyümölcsöt. Szerényen, halkan, elszórva kurjantgat, de sosem értem mi az a szó, amit ő mond. Árul papaját, görögdinnyét, sárgadinnyét, narancsot, ananászt, avokádót, sárkánygyümölcsöt és még megannyi helyi termesztett finomságot.
Délután 15 óra: itt jön valamilyen nasit áruló srác, aki a többi büfékocsissal egyetemben szintén a szemed előtt eltudja neked készíteni az ennivalót. De bevallom, nem tudom se körülírni, se megnevezni amit ő elad. Kinézetre úgy tűnik, mintha kukoricalisztből süt meg egy kis tésztáfélét, amit aztán pálcikára húz fogyasztásra. Ő csak sétál, sosem szokott szólni, hogy jelen van, aki meg épp meglátja, az vagy vesz, vagy nem.
Délután 16 óra: instant tésztás, kávés, kakaós tasakokkal, meg egyéb zacskós nasival megrakodott férfi érkezik nem pedálos, hanem azzal a hagyományos, hátulról tolós kocsival. Ő se szokott jelezni, ha érkezik, aki épp kinn van a ház előtt és pont kifogyott valamelyik cuccból, az elkaphatja.
Délután 17 óra: basok Malang húsgolyós visszatér.
Este 19: roston sült, csirkeszatét áruló férfi érkezik fakanalát a kocsija fogóján kocogtatva és elnyújtva kiáltja hogy szaaa-tééé…
Este 21: jön egy másik csirkeszatét áruló férfi, ő dudál, miközben tolja maga előtt a kocsit – muszáj megemlítenem, hogy anyósom végtelenül szenvedett, mikor két hétig nem bukkant fel betegség miatt, olyannyira szereti a főztjét. (Pont tegnap hallottuk először újra a dudaszót az utcánkban, mire anyósom boldog ordítással kitépte a bejárati ajtót, én nekem pedig pár szobával arrébb dugába dőlt az elaltatás, mert menthetetlenül kitört belőlem a röhögés szoptatás közben.)
Éjjel 22-éjfél: néha még előfordul húsgolyóárus, illetve érkezik a sült rizs-tésztaárus is, akit meg én szeretek nagyon. Utóbbinak pálcikacsattogtatás az ismertetője.
És valakit még tuti kifelejtettem, de egyelőre ezek jutottak eszembe. Ez persze nem minden háznál van így, van ahol ritkásabban haladnak el, van ahol folyamatosan és a kínálat környékenként más – természetesen ez attól függ, mire hol van kereslet, mindenkinek megvan a maga megtervezett és kitapasztalt menetrendje.
Tehát ha van egy kis főzőtudomány meg kreativitás, illetve némi megtakarítás befektetni egy ilyen büfé-főzdekocsiba, simán lehet ezzel jó pénzt keresni – na nem mintha a helyi kaját olyan magas áron lehet eladni, sőt, de aki gyorsan és jó időben dolgozik, valamint már szép számmal rendelkezik törzsvásárlókkal, az megkereshet 200-300 ezer rúpiát is (6-8000 ft/nap). Aki az útszélén főz és árul és biztosítja az extra gyors kiszolgálást, az pedig az 1 millió rúpiát is megkeresheti egy nap (20 000 ft).
Én egyébként leginkább utóbbiaknál veszek ételt, mintsem a mozgókocsisoktól, már csak azért is, mert kb. egy saroknyira találok egy tucatot – nekem jobban is ízlik az ő főztjük és addig is sétáltam kicsit a gyerekkel.
II. Elszakadt a ruhád? Unatkozik a gyerek? Vagy új fogsor kéne?
Csak várj egy kicsit, jön a megoldás házhoz.
Szintén a mi házunk környékével jövök, bár időponti sorrendben képtelenség mindegyiküket felsorolni, mert folyamatosan jönnek és mennek. Van két suszter is, egyikük délelőtt, a másik pedig délután, akik a kis eszközeiket meg dobozukat egy nagy fanyél két végére kötik és vállukra dobva indulnak el körbejárni a környéket. Elkurjantva magukat, hogy “szö..pa..TÚ!” (sepatu: cipő) tudja mindenki, hogy akinek épp el van szakadva a lábbelije vagy tisztítást igényel, ők megcsinálják fillérekért. Sőt, egyikük új cipőt is tud rögtön eladni, ha esetleg nem akarjuk a régit javítgattatni.
Aztán ott van az “odong-odong” pedálosai, ők kb. délelőtt kilenckor és délután 3-4 óra tájékán jelennek meg. Ez egy biciklivel hajtott…nem tudom, hogy írjam le. Olyan, mint a körhintán található kis pónik vagy egyéb állathátasok, amiken a kicsik lovagolnak zenére. Ni, itt van két kép:
Tehát erre ráülteted a gyereket, a bácsi elkezd tekerni, benyomja full hangerőn a gyerekzenét és három kör/2000 rúpiáért (40 ft) megvan a napi élmény a kicsinek. És mindez a kapud előtt. Tehát ha a gyerekzenét hallod, már tudod, hogy ő érkezik, sőt vannak extrémebb verziók is, mint pl. a biciklis kocsin található, este is világító “mini-óriáshinta”.
Aztán, haladnak el még olyan szolgáltatók, mint fodrász (inkább sima hajvágónak nevezném, ha épp igazítani kell a hajadon tökéletes lesz ő is), szabó-varró (csengővel csilingel), szerelő (összekoccantja a szerszámait), masszőr, valamint fogtechnikus is. Bár az eredmény egyértelműen nem lesz nagyon minőségi legutóbbinál, főleg hogy egy alapos fogorvosi konzultációt és minimum egy fogsorlenyomatot igényelni kéne normál esetben, viszont akinek nincs nyugdíja és a gyerekei támogatásából él meg – és mennyi ilyen van – annak ez a könnyebb út a legjobb megoldás.
III. Ha nem működik a TV kapcsolója, lehet előbb jön az új, mint mielőtt kicserélnéd az elemeket.
DVD-filmárus, TV-kapcsolóárus, tükrös-képkeretes árus, seprű-felmosóárus és a képzelet határára van bízva, milyenek tudnak még jönni. Ja, még dvd-lejátszót áruló emberkék is szoktak előfordulni! Bár aki konkrét terméket ad el, az már nem napi gyakorisággal rója az utcákat, talán heti 1-2 alkalom, ha látom őket – gondolom ez a biznisz annyira nem megy olyan simulékonyan, mint a sült rizs árulása, de hát ha kell a pénz, az emberek mindent bevetnek.
Sajnos itt a polgári osztályok közötti szakadékok igen erősek. Míg nálunk, otthon a középosztálybeli családok azért nagyobb számban vannak, addig itt az indonéz fővárosban kezd kialakulni egy erős hierarchia: azaz valaki vagy mélyszegény vagy vagyonos. Ekképp, előbbinek nagyon leleményesnek kell lennie, hogy valamiből megtudjon élni, ezért elérhető hát ez a sok jó dolog olcsón és csupán egy kéznyújtásnyira. Nekünk ez a turistaparadicsom, de a komoly valóság. hogy a kis pénzekért közben iszonyat nagy verseny megy. Ha egy munkanélküli fiatal mást csinálni vagy eladni nem is tud hosszabb álláskeresgélést követően, hát elmegy énekelni, gitározni vagy tekerni egy zenedobozt az étkezdék és a nagyobb házak közelébe, hátha kap egy kis pénzt aznapra enni. Sőt, a nagyon elszántak még be is öltöznek valamilyen kabalafigurának, hátha megragadják egy kisgyermekes család figyelmét.
A gazdagok és a szegények elég elszeparálva élnek városon belül, nem igen látni egy jól felöltözött, tehetős embert és egy kopottas ruhában járó munkásembert elhaladni egymás mellett. Ez számomra azt árulja el, hogy a tehetősebbek inkább élnek a saját komfortzónájukon belül – és tisztelet a kivételnek, mert ismerek olyat – falat húzva maguk körül és szívesebben tekintik azt a világuknak. Sajnos a mai napig nem hallottam még legalább EGY nagyobb alapítványról, mely a szegények etetését finanszírozná. Vannak kisebb gyűjtések, melyeket a mecsetek kezdeményeznek, viszont szerény eredménnyel.
A mi házunk szegény környéken helyezkedik el, de mivel mi középbelieknek számítunk, a már feljebb említett zenedobozosok meg gitárosok néha eljönnek a kapunkhoz kérni némi alamizsnát. Ha csak 5 ezer rúpiát (100 ft) tudsz adni nekik, abból vehetnek maguknak egy rendes kosztot.
Na de, ugorjunk tovább a vásárokon, utcákon lévő árusokra, szolgáltatókra, illetve azokra, melyeket telefon vagy online megrendelhetünk.
Iparosok divatcuccai és egyéb kézi kelméi a sikátorok közt
Otthon jellemző, hogy olcsó húsnak híg a leve. Ez Dzsakartában sincs másképp, viszont ha mélyebbre ásunk, akadhatnak itt is gyöngyszemek fillérekért. Ennek is megvan a különleges kultúrája, mindenki ismer legalább egy olyan utcai kereskedést, ahol kis pénzért minőséget kap és ezért is nevetséges a temérdek pláza a csillagokig érő áraikkal, ugyanis ugyanolyan, vagy még rosszabb minőségért akár a tízszeresét is fizetheted ott. Már százszor intett le a férjem ezzel a mondattal, ha akartam volna venni valamit úgy, hogy olcsónak találtam:
“- Hidd el, ennél sokkal szebbet találsz kevesebbért.”
Én meg néha elképedek, hogy hogy lehet ennél a gyönyörű ruhánál szebbet és még olcsóbbat is találni, hiszen az az ár, ami előttem van, európai viszonylatban olcsónak számít. Na, ezért is marad fenn ez a sok luxusüzlet: mivel itt a pénz hiába rosszabb, mégis helyileg nagyobb értékkel rendelkezik, mint nálunk a forint, így a nagy helyi márkák a turisták, itt élő külföldiek és vagyonosak pénzéből remekül megélnek – mindeközben, ha arrébb megyünk pár kilométert egy szűk és koszos mellékutcába, felfedezzük a többi helyi lakost kincseket keresni.
Abba ne menjünk bele, hogy ez mennyire legális, mert az ideális ár és a becses kuriózumok mellett már alapból jobb szívvel vásárlok egy olyan szegény, idős néninél, aki még mindig kénytelen 90 éves korára kosarat fonni meg a maga által varrt ruháit gyönyörűre megbatikolni, hogy aztán legyen kenyere (esetünkben rizse) otthon.
Ugyanez igaz legfőképp az ételt árulókra, nagyon sok finom street food van, melyek nincsenek bejelentve – és igazából ők abban a helyzetben van a ruha-cipő-táskaárusokkal szemben, hogy amíg nem rendelkeznek étkezdével, nem is kell, hogy be legyenek – de sokszor sokkal finomabb a főztjük, mintha elmentünk volna egy drágább étterembe. Az indonéz konyha rejtelmeiről itt meséltem.
A kiszolgálás pedig KIEMELENDŐ, sőt PÉLDAÉRTÉKŰ! Ha várakoznod kell kicsit többet akár fedett, akár fedetlen boltnál, széket ajánl az eladó, sőt ha nincs kedved kivárni a sort, megteheted simán, hogy mielőtt beülsz az autóba, megkéred az árust, hogy amit kinéztél vagy megrendeltél, azt hozzák neked az ablakodhoz utólag. Ugyanez, ha egy főzdében várakozol a hazavivendő vacsorádra, a parkoló kocsikra vigyázó srác is kitudja hozni neked a kész kajádat, sőt előre is megkérheted a pénz átnyújtva, hogy adja le a rendelésedet, így az autódat konkrétan el sem kell hagynod.
Rendelhető szolgáltatások. Hát igen, a fentiekből lekövetkeztethetünk egy valamit azért: az átlagkeresetű dzsakartai megszokta ezt a “itt-van-minden-rögtön-az-ölemben” kényelmet és elvárja, hogy mindent a feneke alá toljanak. Így amellett, hogy vannak alapszolgáltatások, mint nálunk, plusz, “ázsiai kiegészítésekkel” is találkozhatunk: ilyen például az a futárszolgálat, akik azokra specializálódtak, akiknek nincs kedvük kimenni kaját venni. Pl. ha valaki megkíván egy kis mekit, de nincs kedve beülni a forgalomba, felhívja őket, hogy hozzák el a mekijüket. Ugyanez, ha valaki felhív egy kifőzdét, amely mondjuk 24 órás, de a házhozszállítási idejük már lejárt: megrendeli ugyanúgy a menüjét, majd megrendel ettől a cégtől külön azt a futárt, aki elhozza neki.
De van még megrendelhető “nagytakarítás” is. Azaz, ha valakinek nem áll módjában takarítónőt felvenni vagy már lassan egy hete tobzódik a vasalandója, viszont ideje sincs rá, úgy eseti alkalmakra akár már online is megtud rendelni egy embert, aki elvégez minden szükséges dolgot legalább aznapra (erre amúgy van szomszéd is, aki szívesen elvállalja ezt kis pénzért. Nem hiába éri meg szoros, jó kapcsolatot építeni a szomszédsággal a finom sütik mellett 🙂 ) A szomszédokról és a helyi árakról egyébként még ebben a posztban is tettem egy kis említést >>
Órákig, sőt napokig tudnék mesélni mennyi minden másabb, mint azt ahogy mi megszokhattuk, viszont egy valami biztos: nem számít, mely helynek mik az előnyei vagy hátrányai, ott a legkényelmesebb mégis, ahol leginkább otthon érzed magad.
Te könnyen eltudnád fogadni a külföldi szokásokat? Vagy ha már kinn élsz, mi az, amiben könnyebb a kinnlét? Várom a véleményedet 🙂
És ne felejtsd el megosztani a cikket, ha érdekesnek találtad!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: