Miért pont ápolónő? | Nurse life

~ English in the next post. Click for my latest writing here  ~


Ez most egy kicsit más poszt lesz témájában a megszokottnál, mivel akármennyire is hangsúlyoztam az elején, hogy nem kategorizálom ezt a blogot, végül akaratlanul is kialakítottam egy nagyban kulturális-és vallási különbségekről szóló, személyes hangvételű oldalt. 🙂

Most az eredeti szakmámra tekintek vissza kicsit, ami a hazai mindennapok népszerű témája is egyben. Mindig aktuális marad, írjunk bármilyen kort, hisz egészségügyre, biztonságot nyújtó, lelkiismeretes gondozókra, valamint emberséges de egyben tanult, gyakorlatias ápolókra folyamatosan szükség van. 

Én elég hamar elhagytam a pályámat a hivatás szeretetem ellenére, ám aki ismer engem személyesen, az tudja, hogy a közalkalmazotti élet nekem sehogy se fekszik, másodrészt az életnek sikerült olyan mederbe terelnie, hogy még csak ne is kelljen visszatekintenem rá. 

Na és akik az egész életüket ennek a pályának szentelik?

Tizennyolc voltam, érettségi előtt pár hónappal eldöntöttem, hogy a fogászat területén szeretnék dolgozni. Humán tantárgyakat tanultam, s bár korábban a középiskolámat pont a művész és kommunikáció szakirány miatt választottam, mikor elérkezett az idő, én az egészségügy szakirány mellett döntöttem mégis. Biológiából előrehozott érettségit tettem le harmadévben, szóval igazán érdekelt minden a természettel és az emberi működéssel kapcsolatban (most sincs ez másképp).

Sosem akartam ápolónő lenni. Minden akartam lenni már az életben és az egészségügyben is minden másnak elmentem volna dolgozni, csak nem ápolónőnek. Akkor még sajnáltam, szántam őket itt Magyarországon, hisz úgy gondoltam, embertelen körülmények közt töltik életük nagy részét csupornyi fizetésért. Szóval szar lehet nekik. Egyszer még egy fiatal nővér bejött valamelyik gondozásos órára tizenegyedikben és fásultan, kimerülten tartott előadást arról, milyen mély vízbe löknek a gyakorlatokon és mennyire kapnod kell a lehetőségeken másokat kifúrva ha fejleszteni akarod szakmai tudásodat, különben rád ragad az ágytálazós, szarpucoló tanuló nővérke szerepe. Rossz volt hallgatni és örültem, hogy nekem ezen nem kell átesnem, biztos voltam az elképzeléseimben.

Érettségi előtt röviddel már megkaptam a levelet hogy felvettek Szegeden a vágyott asszisztensi képzésre, így nem is jelentkeztem több helyre. A fősulis továbbtanulás nem foglalkoztatott akkor még, de közepes eredményű érettségimmel aligha vettek volna fel oda ami érdekelt. S én csak azt voltam hajlandó megtanulni rendesen ami érdekelt, ez hagyott nyomot a jegyeimen. 

A középsulis tantárgyak többsége dögunalom volt, csak az irodalom, az angol és az eü-s tantárgyak vonzottak.


Július közepe volt, mikor el kellett menni a jövőbeli iskola orvosi vizsgálatára. Átbuszoztam hát Szegedre, végigvártam a sort a suliban, s mikor én következtem, közölték hogy jaj, bocsi, mégsem indul a kurzus. Se egy levél, se egy hívás, semmi értesítés, csak így. Én csak nézek nagy kerek szemekkel, ők meg a zavarukkal küszködnek. Keserű szájízzel leléptem, s bár nyugodtságomat sikerült megőrizni, erősen törtem a fejem, mi legyen: itt állok a nyár közepén és úgy néz ki, sehol máshol nem fogok továbbtanulni. 

Keresgéltem pár sulit és utána néztem a pótjelentkezéseknek, de nem igazán volt már hely számomra. Pénzügyes meg egyéb hasonló szak szóba se jöhetett. Én meg a matek… Nem akartam visszamenni a régi sulimba, már elköszöntem tőle, de kénytelen voltam belátni, nincs más megoldás. Meg kell próbálnom az okj ápolóit. Hamarosan telefonáltak is a papírok benyújtását követően. Pont lett nekem egy hely. Nagyon megörültem, s bár nem így terveztem, végül csak büszkeséggel töltött el, hogy szakápoló lehet belőlem. 😊

A másik oldal tabu árnya

Rájöttem, ami a legfontosabb ápolóként elsősorban az az, hogy rugalmas legyél és nem árt, ha kicsit nagyon is multifunkciós. Senkit nem érdekel, hogy mennyit tudsz. A tudásod 90%-t a vizsgaasztalon hagyhatod miután munkába álltál, a lényeg, hogy az alapokat tartsd észben, a többit meg szorgalmas gyakorlással elsajátítod. Nagyon jó, ha hiánytalanul összeszedsz mindent az orvosnak egy diagnosztikai vizsgálathoz, de ha lövésed sincs hogy tudnál neki asszisztálni, az azért gáz. A pelenkacseréről meg ne is beszéljünk – hány olyan ápolót ismerek, aki több évtizede vannak a szakmában, verik a mellüket a kitűnően megírt dokumentációjukra, de pedánsságukat mégsem zavarja, ha egy egész műszakra ott hagyják a kakiban a szerencsétlen betegeiket.

Hála Istennek amennyire nem akartam előtte ápolónő lenni, annyira szerettem végül tanulni és szinte mindenből ötös voltam. De mikor munkába álltam, úgy éreztem, az a három év mintha meg sem történt volna. Kezdhettem elölről sok mindent.

 A gyakorlatok során elkerülhetetlen pár leégés, de pályakezdőként még annyival többször sült le a képem. Alig tudtam valamit, nagyon haragudtam az iskolámra. A többi évfolyamtársam is ugyanezen ment keresztül, én mégis úgy éreztem, velem van főleg a gond. Viszont volt egy gyenge oldalam ami egyben az erősségem, s amire építkezhettem, ez pedig az erős empátiám volt. Sokat beszélgettem a betegeimmel és figyeltem, mire lehet szükségük, mi miatt lehet a 12-es néni olyan goromba mindenkivel vagy a 16-os bácsi miért nem hajlandó megenni az ételét. 

Megpróbáltam megérteni őket és átérezni a helyzetüket. És néha csodákra volt képes pár dicsérő szó és finom érintés (persze csak tiszta elme esetén). Olyankor a sok ügyetlenség között felbukkant pár sikerélmény.

“Harminc év güri után majd meglátod, mennyire nem így működik ez” – mondhatná egy kiégett kolléga. De, így működik. Csak sajnos a mi erőnk és türelmünk véges. Van az ember kategória, azon belül az egészséges és a beteg. És van külön az ápoló. Vagyis a jelenlegi rendszer szerint. Sok embert ismerhetünk, aki úgy indította pályafutását, hogy imádta amit csinált, de annyira ellehetetlenítették az életét a munkakörülményei, hogy egy rokkant, savanyú valakivé vált. Már nem is veszi észre szakmája, hivatása értékeit, csak arra tud gondolni, mennyit visz haza, miből eteti a családot, fizeti a számlákat, még rosszabb esetben a műtétét, mert közben ő is jó beteg lett.

Gyakran tanácsolják, hallgassunk a tapasztaltakra, az idősebbekre. Jó, oké, hallgassunk, de ha egy két munkahelyes, három műszakban dolgozó és reumával küszködő ötvenéves nővérrel találkozol, az első tanács amit hallhatsz tőle: MENEKÜLJ INNÉT!

Szeretném azt írni, hogy na jó, félre a tréfával, de nem, ez a szomorú igazság. A tartalékok kimerülnek, feltöltődésre se idő, se lehetőség, utánpótlás nuku, beteg egyre több. Az elvárások irreálisak. Aztán meg jön a panasz, hogy a nővér bunkó, lusta, semmirekellő. De a legtöbb esetben nem. Csak mindenhogy kimerült. Ez nem az ő hibájuk. Ők is csupán megértésre, együttérzésre szorulnak. S ha máshogy nem is, intézzünk hozzájuk egy szívből jövő, kedves köszönömöt. Nem azért vársz órákat a rendelő előtt, mert közben a lábukat lógatják. Ne őket szidd. Ne szidj senkit. Nem ismerheted teljesen a másik oldalt.

Folytatom tehát… 

Igen, nem könnyű a nővérlét. De most hogy leírtam még az elején a munka negatívumát, had térjek rá négy pontban, miért is menő ez a hivatás!



1. Humorérzék fejlesztő

Bár a kezdeti ügyetlenkedéseket nagy kudarcnak tudjuk megélni az elején, később egyrészt ezekből a botlásokból nosztalgiázva remek vicces történeteket lehet kerekíteni, másrészt később kis tapasztalódás után rájössz, hogy egy szürke napon ha magadra öntöd véletlenül Lajos bácsi csokis pépjét (lehet ezt mindenhogy értelmezni), az máris más irányba tereli a te és izomból röhögő kollégád napjának hangulatát. Nem lesz kevesebb a meló, és gyakori ilyenkor az is, ha megindul a “szerencsétlenség-lavina”, de valahogy kétségtelenül jó napként fogod lezárni a napod. Plusz segít, hogy ne őrülj meg.


2. Gyors infószerzés

Míg mások bizonytalanul keresgélnek a neten egy gyógyszerről, betegségről, vizsgálatfajtáról vagy egy orvos megbízhatóságáról például, addig te helyben kapod az infókat első kézből, nagyobb a látótered, meg a szaktudásod is élesedik természetesen. Na és mint egészségügyi dolgozó, prioritást élvezel – persze csak a kórházban ahol dolgozol. Mégis, ez a kisebb befolyás sokat segíthet neked és a családodon is adott helyzetekben.


3. Önállóságra nevelés

A kezdeti mély vízből sikeresen kiúszva szervezőkészséged és toleranciaszinted nagyban fokozódik. Az osztályokon napi szinten alakulnak ki olyan helyzetek, ahol elengedhetetlen a kreativitás és a gyors megoldókészség. Ha ezek a jellemvonások eddig nem voltak az erősségeid, akkor ápolónőként garantáltan megtanulod, ami a kórházon kívül is óriási segítséget nyújt. Megerősíti a jellemed és a hétköznapokon még talpraesettebben boldogulsz.


4. Élet értékelése

Miután már találkoztál sok beteggel, élettel, történettel, lassan körvonalazódhat benned a gondolat, milyen szerencsés is vagy, dolgozhatsz akár milyen sokat. Nem egy páciens volt, akit etettem vagy fürdettem és búslakodva szégyenkezett, amiért neki ez önállóan nem megy már. Én meg azért éreztem rosszul magamat, amiért ők így éreznek. Hisz nem kéne. Ez a feladatunk, erre köteleztük el magunkat – még akkor is ha már nem dolgozol benne! Ez egy olyan elhivatottság, beállítottság, amit az élet minden területére magaddal viszel. Erre esküdtél fel, hogy nekik jobb legyen, akkor is ha bizonyos esetekben már csak a komfortérzeten tudsz segíteni – sőt, van hogy ennyi pont hatalmas változásokat tud előidézni! És bizony ha találkozol egy ennyire elesett lélekkel, aki nap végén mosolyogva dob neked puszit és közli, hogy alig várja, hogy visszajöjjek… Lehetetlen nem boldogan távozni, még ha hullafáradt is vagy. Én volt hogy el is gondolkodtam: tényleg a fizetésért csinálom vagy a fizetés csak egy bónusz?

Tweet