Emlékszem, tiniként sok romantikus ábrándom volt az anyává válás kapcsán – valahogy maga a házasságkötés, esküvő vagy bármilyen más ceremónia sosem hozott annyira lázba, hogy arról ábrándozzak, de a megfelelő társ megtalálása és a szülővé válás képe igen.

Utóbbit mindig úgy képzeltem, hogy egy nyugodt éjjelen, szerelmem karjaiba temetkezve egyszer csak arra leszek figyelmes egy szelíd “oh” keretében, hogy elfolyt a magzatvizem, majd ő bevisz a kórházba (saját) autóval, ahol már az épület kapujában várnak rám lefektetni egy nagy kényelmes ágyra és húsz perc alatt – na jó, néhány óra “lihegés” belefér párom kezét fogva és annak támogatását élvezve – világra hordom szerelmünk gyümölcsét. Mellemre fektetik, én is, és a büszke apa is elsírja magát, elcsattan egy csók is, és örülünk, hogy teljes család vagyunk immár.

Aha, baromira nem így történt. Bocs leendő anyák, demotiváló sorok következnek. De nem kell megijedni, minden szülésélmény más, én szimplán nem voltam jól felkészült és túl sok hülyeségen is aggódtam. Pedig egyszer(!!!) még babajógára is elmentem a fantasztikus, fájdalommentes szülés érdekében. Ennyit a tudatosságról és arról, hogy a baba valójában hogyan tervez világra jönni 🙂

Ez megint az a poszt, amivel sok anyuka fog tud azonosulni – igen, Ők a mi szemünk fénye, Ők a mi mindenünk, a mi boldogságunk, de sokszor leszületésük története egy túlzottan nagy, rózsaszín habos-babos, pihi-puhi vattatakaróba van göngyölítve, miközben mindez ennél azért sokkal megfoghatóbb és autentikusabb.

Mi, friss anyukák pedig gyakran érezzük, a csupasz és nyers valóság húzómadzaga egyedül a mi hurkáink közé csattan láthatatlan feszességgel, mert hát mi mégsem így képzeltük el a kezdeteket, így jó esetben(!) az új életszerepünk mellékszálán, némi erőlködéssel, de igyekszünk ököllel átütni a pink vattafoszlányokat, hogy észrevegyék a többiek is:

– Igen, anya lettem. Dee attól még BE. VAGYOK. SZARVA.

Viszont ez a bejegyzés még nem az a bejegyzés, ez annak az előzménye – menjünk hát kicsit korábbra.

A terhességem Emmával nem volt könnyű, de nem is nehéz. Azon kívül, hogy az első 4 hónapban mindent kihánytam és csak bolognai spagettin éltem, igazából a legfőbb nehézség egy külső ok volt, még pedig hogy nagy hőség kísérte végig várandósságomat – az első 6 hónap a párás és fullasztóan tömött Dzsakartában, az utóbbi három hónap hazatérve pedig gyönyörű pontossággal a kánikulás nyárra esett, a panelház legszélébbre eső, leginkább napsütötte lakásában.

Hálát adok Istennek, hogy a szülés előtti utolsó két hét finom, hűvös őszi időben telt el, így férjem érkezése mellett ez is sok erőt adott felkészülni gyermekem kihordására…

…ööö, megkönnyítve azt… és izé, szebbé… varázsolni.

…

*könnyed kacaj*

*lebiggyesztett ajkak*

Aha, jó lett volna.

Persze átesve mindenen, megpillantva végre a gyönyörű lányomat, az összes gondom boldogságba tört át, de itt és most bevallom, hosszú hónapokba telt elengedni a balul elsült első szülésélményt.

Szombat, 4 nappal Emma jövetele előtt

A fenti kép erre a szombati napra esett, pontosan pár perccel azt a pillanatot követve, mikor az első jósló fájások megjelentek. Elakartunk sétálni a közeli áruházba, de már az út elején éreztem, hogy nem stimmel valami, nem fogom bírni megtenni még ezt a rövid távot sem.

Visszafordultunk, s miközben irányt vettünk a legközelebbi szabad pad felé, enyhe görcs tört rám. A padon ülve megvártuk, hogy elmúljon (legalább arra az időre, amíg azt a húsz métert megtesszük a lakás kapujáig) és lőttünk közben egy szelfit, hisz a szép idő szép színeket és kellemes fényt hozott magával, meg hát miért ne.

Röviden: itt mosolyogva bájosan fogalmam sem volt arról, hogy ez a kis enyhe méhösszehúzódás estére vajúdássá válik, 5-6 percenként hasba sugárzó fájdalommal órákon át.

Ami természetesen a kórházba érve elmúlik.

– Az igazán vajúdó kismamák nem így néznek ki – kezdi felvont szemöldökével és igen pozitívan a beszélgetést az ügyeletes szülésznő. Rákapcsol a monitorra, néha megrúg a gyerek, de semmi más. Kezdek elégedetlenül, félig szenvedve mocorogni a székben, bizonyítva az igazamat – de hiába, Emma nyugiban, én meg hülyén érzem magam. Elpuffogom, hogy otthon elég szabályosak voltak a fájásaim, egy kis vérzésem is volt meg különben se nézzen hülye dilettánsnak, mert ápolónőként tanultam minderről…!

– Drágám, tudja mi az a JÓSLÓ FÁJÁS? – artikulálja.

– Igen, de…

– Na, magának az van. Tessék hazamenni és csak akkor jöjjön vissza, ha ötpercenként jönnek a fájások.

– De hát ötpercenként… Mindegy, megértettem.

Taxit hívjuk újra, közben Adriannak és anyunak elmagyarázom kissé zavartan a helyzetet, miután nagy kerek szemekkel néznek rám a szülőszobai cuccomat szorongatva a kezükben. Nyugtázzák, hát akkor ma nem lesz szülés. Hazaérünk, megvacsorázunk, majd miután nyugovóra térünk, az én fájásaim újra kezdődnek elölről, csak még élesebben, még erősebben.

Pihennék… De nem bírok fekve megmaradni, állva tudom csak elviselni ezt a hatalmas fájdalmat.

Először félóránként, majd negyedóránként, végül 6 percenként, de néha becsúszik egy baromi nagy görcs 3 perc elteltével is. Eszembe jut közben a jógán tanultak és a védőnői tanácsok, hogyan ne ájuljak be a levegőkapkodásban.

A nagy levegővételek és a rövid kifújások sokat segítenek túlélni, de más is eszembe jut a mosdó falát kaparva stopperrel a kezemben – például a szülésznő, felelevenítve magamban, szerinte milyenek az “igazán vajúdó kismamák.” (Ilyenkor bántam azt most először életemben, hogy nem videóz le valaki titokban és hogy nem tud magyarul prezentációt tartani a kialvatlan férjem a témában)

Hajnali fél ötig megy ez, nem is emlékszem hogyan tudtam elaludni. Az utolsó emlékem, hogy megpróbálok ledőlni az ágyra és megkérve Adriant, hogy karoljon át, imádkozva húztam magam össze magzatpózba, ne kelljen még egyszer felpattannom.

Vasárnap, 3 nappal Emma jövetele előtt

Nappal minden okés, örülök, hogy vége ennek a borzalmas éjjelnek. Délelőtt kényelmesen töltöm az időmet: megreggelizünk szépen, beszélgetünk egy jót a csemegékkel megrakott konyhaasztalnál, majd teszünk a környéken kézen fogva egy kis sétát is (az utolsó hónapban már csak max. negyedórát tudtam menni, mert egész egyszerűen ennél túl telepisiltem a nadrágomat) Miután jóízűen elköltöttem az ebédet is a családdal, lepihenek a szobámban és előveszem olvasni az elkezdett könyvemet.

És ekkor jön újra egy vészjósló, enyhe görcs – ne, ne, menj vissza, még ne, gondolom magamban rémülten. El is múlik, én elégedetten biccentek egyet, megsimítom a pocakomat és folytatom a henyélést. De nem tartott ez se sokáig…

A következő órában ismét rám tör egy görcs és megint, és megint, egyre gyakrabban és gyakrabban, én pedig megint megakarom mászni a falat. Elviselhetetlen, nem bírom ki, csupán néhány percenként, sorozatban jönnek az élesen sugárzó fájások, s végül kora este a kórházban kötünk ki újra.

Bár most az orvos fogad a szülésznő helyett, a tegnap este ügyelő ápolónők már összesúgnak mögöttem.

Ja, és persze a lényeg: ahogy odaérünk, a fájdalom gyors elillan.

– Igaz, a magzatvíz már elég kevés… A köldökzsinór is el van öregedve… – motyogja a bajsza alatt Dr. M, miközben ultrahangozza a pocakomat. Bármit is mond, elfogadom, sőt, már tudom, hogy megint haza leszek küldve, hisz semmit sem érzek már. Megadóan bámulom csak a plafont.

– Kedveském, minden rendben, még nyugodtan benn maradhat az a kislány. Nem indítom meg a szülést, jó? Van még időnk.

Bólintok és vegyes érzelmekkel fordulok vissza. Örülök is, meg nem is. Lelkileg valahogy még nem voltam arra felkészülve, hogy a doki felfektet az asztalra, kipukkasztja a burkot és akkor kezdődhet a menet. Nem akartam így szülni. (Jaj de mennyi mindent nem akartam és mégis mind egytől egyig megtörtént… erről később lenn)

Másrészt viszont, már tudtam előre, hogy ezen az éjjelen se fogok szemhunyásnyit se aludni… És így is történt. Ráadásul a vérzések is még erősebbekké váltak, csak hogy fokozzam még benned a kellemesség érzését.

Leültem kínomban a vécére, kezemben szorongatva a mobilom. Stopperre állítva számoltam, milyen időközönként jönnek a fájásaim: az első kettő 4 percenként, a harmadik 4 és fél perc múlva jelent meg és a negyedik, majd ötödik három percenként. Jó ideig így volt ez, én pedig nem igazán akartam visszaköltözni a szobámba, minek – betétpazarlás (oké, befejeztem ezt a részét – egyelőre)

Már majdnem elhatároztam, hogy kinyomom azt a hülye stoppert és hívom a mentőket – ekkor már a földön ülök a vécé előtt, vacillálva, hogy leégessem magam megint a kórházban, mint a “fölösen parázó kisanyuka” vagy szarjam le őket és szüljek meg otthon. Adrian nemrég tudott csak elaludni, ébreszteném is, meg nem is.

Ekkor észreveszem, hogy a fájások ismét elhúzódnak, és megint öt, majd hatpercenként jönnek. Aztán egy óra elteltével tíz perc is van az. És ahogy ritkulnak, úgy enyhülnek, én pedig hirtelen álmossággal azt veszem észre, hogy reggel 6 óra van.

Hétfő, 2 nappal Emma jövetele előtt

Nappal szokásosan semmi, éjjel horror. Hajnali 4kor megunom, felverem az egész családot és mentőt követelek – taxizgasson az, akinek van ideje, én szülni készülök, de mindjárt!

Kijönnek, beszállunk. Fel kell hogy vegyék út közben az adataimat, én meg nyögvenyelősen, de bediktálom, azt amit kell. A fájások még mindig nagyon intenzívek, ötpercenként veszek egy nagy levegőt, mikor érzem, hogy jön a következő fájdalomhullám, majd három részletben kifújom a fájás idejének végéig.

A kórházba érve tolókocsiba ültetnek. A mentős srác engem tolva angolul elcseveg Adriannal arról, Bali milyen szép hely és ismer egy Hódmezővásárhelyen élő balinézt is. Oké, végre valami eltereli a figyelmemet… Várjunk csak. Már alig van fájdalmam.

A szülőszobában átöltözök, majd monitorra kapcsolnak. Mondják a szokásost, nyomnom kell a gombot, ha mozog a gyerek, oké. Kimegy a szülésznő.

Igaz – felismerem keserűen magamban – elmúltak a fájásaim megint, de én még egyszer hazamenni már csak a gyerekemmel a karomban akarok. Hát mit csináljak…?

Amíg várok az orvosomra, eszembe jut a megoldás: nyomkodja a gombot a fene!

Így is történt, jót feküdtem félórán át – végre pihentem -, s bár Emma jó párszor rugdalózott vígan, én azt ugyan nem jeleztem.

Meg is jött az orvosom, én előttem egyeztetett a szülésznővel. Átnézték a baba szívritmusát, oké, rendben, de hogy hogy nem mozog? Nem érzékelt mozgást? Nem. Semmit. Hmm…

Drága dokim gyorsan döntött és ráparancsolt azonnal a nővérekre, hogy készítsenek elő nekem egy ágyat, nem érdekli hogy tele az osztály, be kell feküdnöm megfigyelésre.

Nem tagadom, szörnyen büszke voltam magamra, amiért ilyen zseniális tervet eszeltem ki.

Mivel a szülészeti osztályra senki sem léphet be látogatási időn kívül, így gyors elmagyaráztam a szülőszobából kijövet Adriannak, hogy mi van épp és hogy menjen haza, majd üzenek még. Megnyugodva átöleltük egymást, én pedig mentem összebarátkozni a két ágyas kórtermemmel és annak egyik lakójával, egy ikrekkel várandós lánnyal.

Kedd, egy nappal Emma jövetele előtt

Bár a nappal is immár az ágyrács szorongatásával telt, este tíz után indultak meg sűrűbben újra a fájdalomhullámok. Szegény szomszédom, nem győzte hallgatni a nyikorgós ajtónk miatt a folyamatos ki-bejövetelemet, ugyanis ekkor elérte a hólyagom tűréshatárát – minden egyes alkalommal sikerült összepisilnom magam egy kicsit. A bekakilástól is egy hajszál választott el.

Hajnali kettő környékén tűnt fel, mintha kicsit vizesebb lennék – mármint eltekintve attól a fantasztikus mennyiségű testnedvlavinától, ami az ilyen éjjeleken összejöhetett – és a lepedőm is egy foltban átázott. Nem törődtem vele azonnal, mert annyira kialvatlan voltam, hogy inkább fohászkodni kezdtem, legalább egy félórás szundikát had töltsek el fájdalom nélkül.

Imám rögtön meg is hallgattatott alhamdulillah, rögtön el is aludtam, csak mikor újabb görcsre ébredtem, átfutott a fejemen, hogy ereszt a magzatvíz. Mivel a vérzésem is aggasztóan sok kezdett lenni, megvártam még egy fájást az ágyszélén felhúzott lábakkal, majd amilyen gyorsan csak tudtam, felkaptam a törölközőt és elindultam a zuhanyzóba (alhamdulillah, a mosdó rögtön mellettünk volt)

Lett egy kis sikerélményem attól, milyen szépen letudtam tusolni segítség nélkül és még a fogamat is sikerült megmosnom. Éppen szárítkoztam, mikor a következő fájás olyan erős volt, hogy beleremegett a lábam és gyors rádobtam magamat a vécére. Már nyomtam volna a lehúzó melletti nővérhívót, de az éjszakás nővérke gyorsabb volt – meghallotta a mosdóból kiszűrődő nyögésemet, benyitott.

Kiszolgáltatott érzés volt pucéran a vécén fogadni őt, de legalább illatozva tettem. Láttam rajta, egy kicsit megdorgált volna, miért nem szóltam korábban, de mikor észrevette, hogy mennyire vajúdok és ennek ellenére már rendbe is raktam magam, nem ennek megbeszélését tartotta a legfontosabbnak.

Hajnali 4 múlt félórával, de ezúttal biztosan indulunk a szülőszobába. Az ügyeletes doki is megállapítja, hogy szökik a magzatvizem, a baba pedig befordult. Végre, megtörténik – gondolom magamban teljesen kimerülve. Ez alatt a pár nap alatt nem csak testileg, de lelkileg és mentálisan is elcsigázott lettem, s mint utólag kiderült, ez okozott a későbbiekben komplikációt.

Szerda hajnal, 12 órával Emma jövetele előtt

Mikor azt hittem, hogy a szülőszobában eljön a megkönnyebbülés, sajnos sejtésem nem volt arról, hogy a legnehezebb részt csak most kell túlélni.

Miután monitorra kötöttek, első dolgom volt felhívni azt, aki egyből eszembe jutott: a férjemet. Viszont két kicsöngés után jut csak eszembe, hogy ő nem is tud felébredni. Ugyanis tudni kell róla, hogy egy atombomba sem ébreszti fel, nem hogy egy kis csöngés, ha ő egyszer már elaludt mélyen, ezért megráztam a fejem és felvéve a logika szálát anyuékat hívtam.

Míg ők útjának indították Adrian-t, én kaptam egy kis kúpot, mondván most battyogjak el a vécébe, ne érjen később kellemetlenség. Oké. Tíz perc múlva érzem is a hatását, ám alig hogy sikerül leülnöm a klotyóra, hallom a férjemet kérdezgetni az orvosokat angolul: “Hol van Klaudia?”

A szülésznő kedvesen bekíséri a mi szobánkba őt (mellettünk van még két helység két másik vajúdó kismamával), majd rám töri az ajtót legszentebb pillanatomban és akkor és ott kéri, írjak alá pár papírt.

Jól kezdődik – gondolom magamban – főleg, hogy mögötte a párom “nem-értem-mi-folyik-itt” arckifejezésével nézek farkasszemet. Azt hiszem, a kellemetlenséget mégsem sikerült elkerülnöm, de gondolatban rálegyintettem, hisz végül is jön a gyerek, így a szituáción könnyen túltéve magam hagytam hátra nőiességemet az eldugult vécénél.

Visszaöveznek az ágyra és váltunk pár szót. Mivel senki, de senki nem beszél (vagy nem mer beszélni) angolul vele, így elmesélem mi volt eddig. Ekkor még megy a beszéd, még ha halkan is. Ő átöltözik műtősruhába, én pedig akárhogy terveztem, elfelejtek vizet inni. Ez a böjt másnap reggelig fog tartani, csak még nem tudok róla.

Jön az orvosom, ellenőrzi a méhszájat, én felszisszenek. Jó, jó, két és fél ujjnyira kitágultam már. Reggel nyolcra meglesz az a baba. Közben lerángatja és elhajítja a bugyimat a teli betétemmel együtt a szoba másik sarkába és a szülésznővel egy lepedőt tesznek alám. Én hálásan nézek rájuk, hisz tudom, hogy ezek a részletek a párom fejébe egy életre beleégnek és ezzel tutira kivívom örök tiszteletét, mely még sokszor jól fog jönni házasságunk során.

Naaagggyooon lassan telik az idő. Minden egyes milliméterért hatalmas küzdelmet folytatunk. Reggel 7 van, de nekem már nyomnom kell. Na, innen válik ez rémálom-kategóriává.

A szülésznő ellenőrzi a méhszájat. Nem jó, még egy mili hátra van, tartsam vissza, ne nyomjak, különben a gyerek feje ödémás lesz. Kétségbe esek kicsit, de bólintok és farizmaimat bevetésen készen tartom. Már delíriumban vagyok, Adrian beszél valamit hozzám, de nem értem és egy ködfátylon át látok mindent magam körül. Tekintetemet nem bírom egy irányba tartani, szemeim folyamatosan szétcsúsznak.

Igyekszik gondoskodni rólam, benedvesíti az ajkaimat, áttörli vizes ruhával verejtékező arcomat – cserébe én minden egyes fájást a bal kezének mutató – és középső ujjának összeroppantásával vezetem le. Próbálja a kezemet a markába tenni, hogy legközelebb az öklömben szorongassam a kezét, de nem esik úgy jól, elcsapom a kezét gyors és a megszokott módon szorongatom ujjait tovább (napokig nem bírta aztán kiegyenesíteni őket)

Max még egy óra, vetődik ki belőlem a gondolatfoszlány utolsó erőmmel, amolyan biztatásképpen magamnak. De az órák csak telnek és telnek, én többször felsírok rimánkodva, egy kínpadon érzem magam, miközben egy csomó, bazi erős nyomási ingert kell visszanyomnom magamba. Nem, ez nem olyan, mint mikor nagyon székelned kell, ez olyan, mintha minden egyes szerved összefogott volna és egy óriási vécépumpával próbálnák erőszakkal kituszkolni a beleid. Bocsi, ennél szebb hasonlat nem jutott eszembe.

Már hozzák a tartót vagy mit, amikre a lábaimat szét tehetem. A szülésznő és aztán az orvos is újra benyúl odalenn, ami még fájdalmasabb a vége felé haladva, de még mindig nem találnak elég tágnak.

Nem értik, hosszú órák telnek így. A szülésznő már az eszközöket is előkészítette a gátmetszéshez, fertőtlenít és leborotvál lenn addig. Újra ellenőriz. Már tényleg csak egy hajszálnyit kell még nyílnom, tartsak ki. Elmagyarázza, hogy csak egy pici holdsarlónyit még mindig ki tudnak tapintani a méhszájból, s amíg ez ott van, addig fennáll a sérülés veszélye. Az orvos közben hoz egy csípőmérőt is, nem-e ez a probléma, de nem-nem, az én csípőm mérete nagyon is rendben van. Biztosítanak vénát, persze harmadjára sikerül csak némi szurka-piszka után és kapok oxitocint, még inkább elősegítve a méhösszehúzódást. A mellettem lévő szobákban sorra hallom az újszülöttek felsírásait, én pedig irigykedem, mert én is túl akarok lenni már rajta.

Adrian velem együtt verejtékezik, kiül az aggodalom az arcára, de már képtelenség velem kommunikálni, más állapotban vagyok teljesen. Megint törölgetni kezd és kicsit megsimítja az orcám, de elcsapom a kezét – már az érintése is elviselhetetlen fájdalommal jár.

Délután egy. Semmi. Zokogok, csináljanak valamit, nem bírom tovább visszatartani, úgy érzem kiszakad a seggem a helyéről. Jön végre az orvos, a szülésznő igyekszik nyugtatgatni. Elvonulnak, megbeszélnek valamit gyors, majd visszajönnek. Dr. Z közli:

– Hát ebből császár lesz.

Egy pillanatra kitisztul megint a világ két fájás közt és könnyáztatta arcomat oldalra csapom végtelen csalódottságomban. Ezt akartam elkerülni, mindennél jobban. Át akartam élni a szülés élményét, főleg most, mikor annyira de annyira nyomnom kell és annyira vártam egész nap, hogy végre elengedjem magam és engedhessek utat ennek az ingernek. Akartam az aranyórát, a meghitt összeborulást. És nem lesz meg.

Ezért volt ez a sok szenvedés? A napokig tartó fájdalom? Ezért hitegettek kitartással, hogy aztán kikapják belőlem a gyerekem pár perc alatt? – ez futott át az agyamon. Aztán pedig az, hogy most már mindegy, csak érjen már véget ez az egész és Emma épségben megjöjjön.

– Rendben – egyezem bele rekedten és újabb papírokat hoztak aláírni. Sikerül a rémült arcú férjemnek is elmagyarázni, hogy végül csak meg kell császározni és menjen az öltözőbe, ha megvan a kislányunk, hívni fogják. Elmegy, én pedig innentől nem tudom eltörölni magamban a csalódottságot és az “el van rontva az egész” érzését. Nyugtatgatnak, hogy kész, kifáradt a méhem a több napos munkától, véges ereje van neki is, nem tehetek erről – de nekem mégis hatalmas kudarcélményem van.

Ekkor már 12 órája vagyok a szülőszobában.

Hoznak egy másik tálcát, megkatétereznek a műtét előtt. A szülésznővel magunkra hagy a doki újra, megy összehívni a műtős csapatot. Szabadulnék a monitortól, nagyon el vagyok gémberedve, de nem engedik, fokozottan figyelik Emma szívritmusát. Közben ráordítok a szülésznőre, hogy rakja fel azt a hólyagkatétert normálisan, érzem hogy jön belőlem a vizelet. Nem szól semmit, nagyon türelmes velem (ezer hála érte!!!) és másnap visszaemlékezvén rájövök, hogy ami kifolyt, az a maradék magzatvíz volt.

Közben az egyik műtős asszisztens is jön felvenni az adataimat, akit még gyakorlatról ismerek és beszélgetni kezdünk másról is, például hogy milyen Indonézia – vagyis hát próbálunk beszélgetni, de én nem sokáig vagyok képes épkézláb mondatokat összerakni. Kinyögöm végül a maradék illemet is eldobva, hogy felőlem cseveghetünk, max én nem reagálok, mert ennél jobban nem is kínozhatnának szét. (Valószínűleg olvassa ezeket a sorokat, innen is szia és köszönöm minden türelmed és empátiád 🙂 )

Követelem az epidurálást, végül jön egy beteghordó pasi, persze látásból őt is ismerem. Leszednek a monitorról, ő pedig felkapja a pucér nyolcvan kilómat lepedőstül, majd átrak a hordágyra. A műtőbe érvén rám húzzák a hajvédő sapit és próbálnak ülve összegörnyeszteni, hogy betudják adni a gerincembe az érzéstelenítőt.

Nehezen sikerül. Egy pontnál nem tudják tovább hajlítani a törzsem, elmondják többször is hogyan kéne ülnöm. Tudom én, de fizikailag már képtelen vagyok bármit is tenni, szólni sincs erőm, hogy nem megy. Idő közben még jönnek a tolófájások is, azokat is igyekszem visszatartani. Elsőre rossz helyre megy a szúrás, másodjára végül meglesz. Lefektetnek, arcom elé függönyt eresztenek.

És innentől a mennyekbe kerülök…

Hastól a lábam ujjáig lebénulok, többé nincs fájdalom. Miután megbizonyosodott a sebész, hogy semmit nem érzek, felvágnak és pakolgatni kezdenek – legalábbis ilyen érzésem van, mert habár fájdalmat nem is, de azt érzem, hogy a bensőmben kutakodnak erősen épp, két marokkal.

Tekintetem a mennyezetre vetődik és hála kimerült állapotomnak, csak homályosan veszem ki az ágyam fölötti lámpa fémburkolatának tükröződésében, mennyire nyitva a hasam. Gyorsan elnézek mielőtt felfogom élesebben amit látok, még van annyi józanságom. Két perc se telik el, és egyszer csak hallom:

– Megvan, hoppá!

Még azelőtt hogy bármit hallanék, érzem, hogy kitépnek valami nagyot belőlem és ezt követve látom, hogy Dr. Z a függöny mögül kiemel egy hajas kisbabát. Ma már ismerem jól Emmát, akaratos és könnyen háborodik fel: ennek a babának a sírása is pont ilyen mérges és felháborodott volt. Csupán pár másodpercre helyezik arcomhoz, jó hangosan panaszolja el nehéz útját, majd egy picit megnyugszik bőröm illatát érezve. Nekem megindulnak könnyeim, elsuttogom, hogy szia és egy enyhe puszit lehelek kis arcára. Ezután már viszik is az apukájához, én pedig végtelen megkönnyebbüléssel fogom fel, hogy épségben megvan a kislányom.

Emma Alifa szeptember 21-én, 14:07 perckor látta meg a napvilágot.

– Klaudia, nagyon kimerültél, itt az ideje pihenni. Segítek egy kis morfinnal – hajol fölém az asszisztens és tudatom már el is röppen.

…

Képekre emlékszem, hogy átraknak a hordágyra, meg áttolnak a folyosón, de csak utólag emlékszem ezekre a pillanatokra, észben nem voltam ott. Tudatomra nem sokkal később, a kórtermemben ébredek orr-száj maszkkal az arcomon.

“Anya vagyok. Anya lettem. Hát megtörtént végül.”

Le is veszem egyből, nem kell a plusz oxigén, majd ugyanaz az asszisztens a műtőből bejön és mutatja a telefonján a fotókat, melyekről Emma néz vissza rám nagy ragyogó szemekkel. Újra könnybe lábad a szemem, és nem akarom elhinni, hogy ez a gyönyörűség az én méhemből jött ki. Egyből fel is tűnik, hogy tiszta apja, főleg a szemöldöke.

Később jön Adrian is, boldog arccal leül közel mellém és megfogva kezemet arcon csókol. Iszonyat büszkék és boldogak vagyunk, kérdezget, hogy jól vagyok-e, minden rendben van-e és annyira nagyon szeret engem, én pedig bólintok, hogy jól vagyok, meg én is szeretem őt. Hajamat simogatva elmeséli, hogy Emma az ő karjában töltötte az első órát fürdetés után.

– Nem sírt nálam, nagy élénk szemekkel nézett rám és jó erősen fogta az ujjamat. Annyira gyönyörű és életrevaló! Hallottad, mekkora hangja van? Mikor meghallottam őt, tudtam, hogy ez csak az én kislányom lehet! – áradozik a szerelmes apuka, én pedig bólintok tovább és nagyon boldog vagyok, hogy ennyi időt eltölthettek kettesben.

Végül jön a család többi tagja is, anyám és nagymamám rögtön sír amint meglát, tesómon is látom a meghatódottságot. Ez az óra a csoda átéléséről szól, könnyes boldogság tölti ki a kis szobát. Nehéz volt, igaz drágám, kérdi Mama, én meg csak annyit felelek: már el is felejtettem mindent Emma arcát megpillantva.

Lehet, nem volt igaz így teljes mértékben, de ott és akkor tökéletesen így éreztem. És minden borzalom ellenére is azt gondoltam: újra végig mennék mindezen Ő érte.

…

VÉGRE! Végre kiírtam magamból a közel két éve magamban hordozgatott történést.

Gyakran eszembe jutott eddig a pillanatig, mennyire másképp is alakulhatott volna minden egy kis odafigyeléssel, de visszatekintve erre a hosszú írásra, pont hogy minden tökéletlenségével látom azt, mennyire tökéletes volt ez így – hisz hála ennek a sok nehézségnek, irtózatos erővel lettem újra gazdagabb. Hol elmosolyodva, hol elbőgve magam, de elengedve az utolsó maradék szilánkot is magamban, immáron pontot tudok tenni a múltra.

Több helyen is olvastam, mennyire meghatározza az embert születésének módja, és azt hiszem, Emma erős és makacs karakterét lassú és nehézkes útja is remekül meghatározta, hisz velem együtt neki is sok kitartásra volt szüksége ahhoz, hogy végül ki tudja törni magának az Életbe vezető utat.

A felépülés és később a szövődmények is még sok fájdalommal jártak, sőt a tolófájások enyhe nyomát is éreztem még a faromban pár napig, viszont hatalmas pozitívum, hogy a szoptatás annál tökéletesebben ment az első pillanattól egészen máig – na meg, a humorérzékem is hamar visszatért. Szegény szobatársam másnap szintén császárból érkezett meg, én pedig megkérdeztem tőle, neki is disznósajt lett-e a hasa helyén. Automatikusan fújogott egyet, én pedig elröhögtem magamat, de később már együtt poénkodunk a disznósajt megnevezéssel. Mindenesetre, az ikreivel még mindig várandós anyukát biztos elrémisztettük, mikor a szülést, ezt az áldott eseményt a disznóvágás és mészárszék elnevezéssel illettük meg.

Új mottóm: a legzordabb körülmények közt csillan meg legszebben éltető erőnk.

Köszönöm, hogy elolvastál! Ha tudsz azonosulni a bejegyzéssel, oszd meg a többiekkel is!

Bármilyen felmerülő gondolatodat, véleményedet pedig szívesen várom lenn kommentben!