Nos, tudom, hogy gyakran kezdem úgy a posztjaimat, hogy “azt se tudtam az elején, hogy kezdjek ennek a leírásába” de az a helyzet, hogy ez az a cikk, amit kifejezetten tologattam, kerülgettem, mint a véres rongyot, több, mint másfél évig. Na, nem azért, mert akkorra horror lenne az indonéz konyha, hanem mert a legelején teljesen másképp éltem meg az itteni étkezést – egyrészt mert új volt, szokatlan, másodrészt sosem voltak kedvenceim a csili és a tengeri herkentyűk és harmadrészt az első kettő miatt gyomorrontást kaptam és ezzel egyidejűleg, pontosabban hetekkel a legelső érkezésemet követően teherbe estem.
És itt, az utolsó pont az, ami teljesen meghatározta a legelső félévemet Indonéziában: a lázas-hasmenéses gyomorrontást követte az az első, gyermekkel megáldott négy hónap, amit masszívan végighánytam. Nem igazán ettem semmi mást tésztán kívül és ha csak rápillantottam a sült rizsre vagy megcsapta az orrom valamelyik trópusi gyümölcs illata, már rohantam is a vécére.
Tehát ilyen “kulináris élményekkel” hazaérkezvén a 6. hónapban, egyértelműen elkönyveltem, hogy az indonéz kaja, úgy pocsék, ahogy van és bevallom, néha verejtékes álmaimban megjelent a csilis hal rizzsel. Aztán eltelt az idő, megszültem, visszatértünk Dzsakartába és itt jött a meglepetés az első falatok elfogyasztásánál:
Jé… De hát ez nem is olyan rossz…
Majd hetekkel később:
*Telefonbeszélgetés* Szia, Anyu! Nem, ne aggódj, nem vagyok éhes, egész ehető most a kaja… Igen, ma is ettem, sőt már az ebéd is megvolt. Igen, megvan még a Maggi fixes túlélőtartalékom. Hogy fogytam-e? Lehet, nem tudom… De nem amiatt, mert nem eszek, meleg van… MONDOM, HOGY NEM ÉHEZEM!
Hónapokkal később:
*Tenger gyümölcsei étterem* Nem kell kanál, köszi, kézzel eszem. Hmm, finom ez a kagyló. Nyamii, van garnélarák is? Adj párat belőle, légyszí. Meg légyszí, add ide a szambölt is, nem elég csípős.
Nagy változások három rövid mondatban. Szépen, lassan és biztosan, de áttranszformálódtam egy fehér indonéz nővé, aki két marokra zabálja a rizst.
Ez persze nem jelenti azt, hogy nem tudok meglenni rizs vagy csípős szósz nélkül, egyszerűen csak megszoktam a körülményeimet, nyitottabb lettem és nem vagyok olyan állapotban, amitől folyton émelygek. Ja, meg persze azért magyar is maradtam, mondjuk egy sajtos-tejfölös tészta most lecsúszna.
Illetve, maradtak olyan ételek is, amiket ugyan megkóstoltam, de kerülöm őket messziről. Ilyen a pempek például, amit úgy kell elképzelni, mint egy szójaszószos levesféleséget és benne hal található tofuval meg tojással összegyúrva. Lehet, neked ízlene, de nekem a kóstolás emlékétől is a hideg futkos a hátamon.
Meg ilyen még a csiliszószos, szárított hal. A szósszal nincs problémám többé, de a hallal már inkább van. Nincsenek nagy igényeim, egy szépen kirántott halat még megeszek, függetlenül attól, hogy a hal nem tartozik a kedvenceim közé, de mikor a hal preparálása azt jelenti, hogy napokon át kinn hagyjuk a napon száradni meg büdösödni (komolyan mondom), az nekem valahogy nem hozza meg az étvágyamat hozzá. Szerencsém, hogy férjem sincs oda érte. Fiuhh! *megkönnyebbült sóhaj*
Amit nagyon szeretek
Erről már írtam arról a posztomban, ahol mesélek az első ramadáni ünneplésről. Ott elolvashatod, mik azok az ételkülönlegességek, amelyek a mai napig nagy kedvenceim itteni létem során.
Éttermek
A tradicionális, helyi specialitásokra létrejött éttermeket ne úgy képzeljük el, mint valami félpuccos, szép abrosszal megterített asztalokkal teli helyet, ahova belépve kicsit kínos érzéssel köszönünk a pult mögött lévő felszolgálóknak. Ezek nem is éttermek, hanem inkább étkezdék vagy kifőzdék. A kirakatban rögtön ott sorakozik a rengetegféle étel, a kirakat üvegén pedig nagy szöveggel tündöklik, hogy épp mely etnikumi konyha étkeit fogod elfogyasztani (pl: jávanéz, szundanéz, szumátrai, balinéz, stb.) Mind-mind más, mert mind más kultúra és ez az, amit mindig elfelejtek leírni igazából, hogy Indonéziának nem egy, hanem számos kultúrája létezik megannyi szokással, étellel, népviselettel, művészettel. Nem véletlen hívják a sokszínűség országának.
Az étkezdék általában mint ahogy kívül, belül sem tűnnek nagy bummnak, legfőbb jegyek a kopottas, régi járólappal bevont föld, az asztal közepére kikészített gyümölcsök és krupuk (ropogtatnivaló, hasonló a csipszhez, és úgy esszük az ételhez, mint otthon a kenyeret). A dolgozók mosolygósak, kedvesek, mint általában mindig, és különösen boldog mosollyal nézik, mikor megeszem az általuk fogyasztott ételt. Általában egy-két személy főz közvetlen a kirakat mögött, vagy attól kicsit arrébb, egy valaki felveszi a rendelést és kiszolgál, egy ember pedig a számológép/kassza mögött ül. De ez persze változó, mint ahogy a külsőségek is, vannak például nagyon modern, kényelmesen berendezett éttermek, viszont rájuk már az európaisabb ízvilág a jellemző.
Egyébként a tradicionális éttermekben történő lelkiismeretes fizetésről említést tettem abban a posztban, ahol Délkelet-Ázsia előnyeit írtam le.
Vannak még aztán az útszéli, sátras kifőzdék, ahol pár asztal és szék van elhelyezve a helyben fogyasztó vendégeknek, vagy pedig egy nagyobb bambusz vagy poliészter anyagú szőnyeg, amire leülhetünk enni és gyönyörködhetünk az esti forgalomban. Nappal nem igazán vannak nyitva a sátras kajáldák, tipikusan esti program a streetfood ilyen fajta fogyasztása.
Ami a mai napig nagyon furi nekem, hogy a hozzávalókat a kajákhoz egy üvegdobozban vagy lezárható üvegvitrinben tárolják, legyen az húsgolyó, kisütendő csirke vagy zöldség. Nem túl guszta ez így, meg kell hogy mondjam, főleg hogy az üvegen látni, mikor nyomot hagy rajta a hús, plusz elgondolkodtató az is, mennyire higiénikus ez így – viszont, a végeredmény ízletes és talán jobb magunkat néha boldog tudatlanságban hagyni,
Árak
Ha helyi ételről van szó, az árak nagyon jók, erről írtam is néhányszor több posztban is. Bár, mikor a hányós-fosós időszakomban voltam, ez nagyon nem tudott meghatni, viszont most már annál inkább örülök ennek, hisz nagy terhet vesz le a vállamról, hogy nem kell mindennap azon agyalnom, mit főzzek. Plusz, házhoz is jönnek az eladók, olykor olyan finomságokat hozva, amikre aznap nem számítok. A mozgóbüfésekről az indonéz háztartás elnevezésű posztomban írtam pár sort.
(Később lesz bejegyzés az egyéb kellékeket áruló mozgóeladókról.)
Na meg, az itteni csirke és tempe irtó finom! Olyan pácokban, szaftokban hozzák az emberhez, hogy olyanra tényleg csak a helyi kéz tudja elkészíteni. Nekem totál megéri az a potom 200 forint egy leveses tálnyi adag húsért.
Ha viszont maradunk az étteremben, ott egy kicsivel magasabb az árak, főleg ha a hely bárányhús főzésére meg sütésére van szakosodva. De átlagában, két főre 800-1000 forint között szokott mozogni egy kisebb lakoma (leves, köret, főétel, ital, stb.) De mint mindig, most is kiemelem, ez a főváros! Fővároson kívül még annál is jóval olcsóbb minden. Dzsakartában az élet szöges ellentéte Indonézia többi pontjának, így kb. majdnem minden, amiről nyilatkozok, az a fővárosi életre jellemző.
Etikett
Jobb kézzel eszünk, evőeszköz nélkül, vagy villával és kanállal – ez majdnem olyan, mint a villa-kés kombó, csak kés helyett a kanállal hasítunk bele a húsba, majd kanállal is eszünk, villát csak a hús könnyebb vágásához használunk, semmi máshoz.
Ez a szokás, bár nem kérdeztem, de szerintem később terjedt el, miután az iszlám vallás kezdett el dominálni a hinduizmus helyére lépve. Az iszlámban ugyanis javasolt jobb kézzel emelni a falatot a szánkhoz, és ez késsel-villával kicsit körülményes, viszont kanállal meg pont praktikus nagyon. Persze, ehhez jó omlósra kell főzni a húst, de ha valamiért mégis cipőtalp keménységű marhát kapunk a tányérunkra, akkor együnk csak bátran kézzel. Ehhez egyébként néhány helyen adnak is külön, még a rendelés felvételekor egy-egy, citromos vizzel teli kézmosó tálkát, így ha elfelejtenél kezet mosni az erre kialakított kézmosó sarokban – hidd el, megesik mindenkivel – így tuti, hogy tiszta kézzel fogsz enni.
De amúgy, személyes tapasztalatomat megosztva, megesik, hogy nem érdekel egyáltalán mi illendő, és ha úgy kényelmesebb épp, bal kézzel eszek, vagy épp szó szerint két kézzel tömöm a számat. És… SENKIT NEM ÉRDEKEL.
Mozgóbüfék
Mint fentebb írtam, erről egyik következő bejegyzésemben fogok részletesebben írni, a többi mozgókocsis társakkal együtt. 🙂
Tetszett a cikk? Oszd meg a barátaiddal is!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: