Mikor váltam nővé?

Pár nappal ezelőtt jött fel ez a kérdés gondolatként, amikor is régi, 4-5 éves képeket meg videókat találtam a laptopomon. Irtó jó érzés volt őket visszanézni: volt amin hatalmasakat nevettem, volt ahol akaratlanul is elérzékenyültem és volt amin meglepődtem, mert az idő folyamán az az emlék teljesen feledésbe merült. Lényeg a lényeg, hogy egy csodálatosat nosztalgiáztam rajtuk és teljesen feltöltöttek. 

Aztán, mikor becsuktam a eszközt és visszaemlékeztem az akkori időkre, legalább félórás merengés után jutott csak eszembe, hogy habár boldogan emlékszem vissza az időkre, mégis akkor bukkantak fel olyan időszakok, ahol a legboldogtalanabbnak éreztem magam eddigi életem során. 

Miért? Sok mindenről tudnék beszélni, amely megviselt lelkileg, s amelyet mélyen magamba zártam anno. Volt, aminek időben kellett volna hangot adnom és volt amire csak rá kellett volna legyintenem, annyira lényegtelen feszkó volt, ám mindezen megpróbáltatások tettek azzá, akivé váltam.

Ha belenézek a tükörbe, akkor egy érett, intelligens és nem utolsó sorban az életével elégedett, boldog nő tekint vissza rám. Akinek a szempárjában ugyan az ártatlanság tiszta fénye rég kihunyt, ám a színes tapasztalatok, a túl sok érzelem gyors megélése, valamint nem utolsóként az anyaság szerepe által olyan sziklaszilárd eltökéltség és akaraterő költözött a helyére, aminek birtokában nem kérek már semmit sem Istentől – semmi mást, csak óvja a szeretteimet.

Lányok. Asszonyok. Anyák. Nagymamák. Bárhol tartsatok utatokon. Nőtársaim. Mindannyian tudjuk, nőkként sok mindent magunkba zárunk, akarva-akaratlanul is: kedvesen féltett, másnak semmitmondó pillanatainkat és tőlünk meg nem szokott, régí csínyeinket, titkainkat, gyarlóságunkat. Illatokat és rég nem látott, már-már homályos arcokat. Egykori szerelmeket és szeretőket. Legfájóbb emlékeinket. Soha el nem mesélt vágyainkat. Olyanok vagyunk, mint Pandora szelencéje; elrejtjük gondosan az emlékeket nővé virágzásunk útján és ha valaki feltárná rejtelmeinket egy nap, annak kavalkádos tartalma egyszerre kitörve, halálosan zúdulna a világra.

Mégis, mi nők, leginkább arról vagyunk még mindig ismertek a köztudatban, mennyit szeretünk fecsegni a dolgainkról, vagy másokról, meg mi már a háztartásvezetést és az anyaszerepet belénk programozva születtünk meg, és a legnagyobb álmunk egy szerelmetes, jóképű férfi, akivel leélhetjük az életünket. Igen, elég durva sztereotípiák, de akárhányszor nézek körbe, nem halt ki még egyelőre. 🙂

Pedig mi ennél sokkal többek vagyunk és ennél jóval többet élünk meg, még ha nem is olyan látványosan. Mi nem csak ennyik vagyunk. Mi is megjárunk poklot és mennyet, mi nekünk is vannak ambícióink, sőt nőkként sokkal több szerepet dobunk le és veszünk fel, s legtöbbször felkészületlenül, gyors traumaként ér minket. Tegnap még lehet hamvas és naiv lányka voltál, aki hitt az értékeiben, ma meg már viszonyod van egy téged romboló férfival. Rossz ember lennél? Nem. Max átgondolatlan. Holnap viszont lehetsz bölcs.

Vagy lehet, a szomszédban élő háromgyerekes anyukának régen nagy álma volt a sportkarrier, jól is játszott, de időközben családja lett. Sikertelen ember lenne? Dehogy. Fogalmunk sincs, mennyi mindent letett az asztalra és szubjektív perspektíva, kinek mi a siker az életben. (Egy biztos, a család az)

És beszélhetünk a saját konkrét példámról is, mikor valaki csak azt látja, nem vagyok még huszonöt és úgy beszél hozzám, mint egy tizenhatéveshez (bár néha az óvodásszintet is megüti). Egy középkorú nő tavaly nyárról:

* negédes, ki-ráz-tőle-a-hideg hangszín indul *

“Hát te hány évecske vagy? Ó és hát neked már férjecskéd is van? Nahát… – lenéz a hasamra – …és neked még babácskád is fog születni? De ééédes! 

* negédes, ki-ráz-tőle-a-hideg hangszín befejez *

Közben meg semmit nem tud rólam. Nem tudja, előtte hány sérelmet kellett elviselnem, míg észben ideértem. Nem tudja, előtte mekkora szerelmet sirattam el újra és újra reményvesztetten és azt sem, hány halottat “csomagoltam el” hol fényes nappal, hol az éjszaka közepén. Azt sem, melyikőjük hunyt el pont a karomban. Nem tudja, hány vele egyidős kolléganőmmel húztuk ki egymást a szarból. Vagy azt, hogy mennyi éjszakát virrasztottam tanulással – nem, nem diákként, csupán hogy képezzem magam abból a kicsiből, amim volt. És azt végképp nem tudja, mit jelent számomra, hogy “férjecském” és “babácskám” van.

De azt tudja, hogy szerinte babaarcom van és aszerint is kell beszélni velem.

Ezt a kis elmefuttatást azzal zárnám – és ez a lényege a posztnak – hogy ne hagyjuk, hogy a korunk, valaki más vagy bármely külsőség határozza meg, miknek érezzük magunkat. Az számít, amit eddig éltél meg és a döntéseidből levontad-e a tanulságot. Hogy tudatában vagy-e annak, mi a jó számodra és aszerint is élsz, nem törődve mások véleményével. És hogy bár tudod, a világ nem tökéletes és olykor rossz dolgokat is meg kell élnünk, ettől függetlenül igenis szép és jó az életed, s törekszel is a céljaidat megvalósítani.

Ha erre mind bólogatsz, akkor üdv a nők között.

Ha tetszett a cikkem, oszd meg mindazokkal, akik azonosulni tudnak vele. Köszönöm 🙂