Benyomásaim az első Ramadánról

Az első Ramadánról az élménybeszámolóm igen rövid lesz, összefoglalva: semmilyen.

Ugyanis tavaly történt, nemsokkal első hazatértem után és terhes is voltam (az előzmények itt és itt), így mellőzve a testi böjtöt, ami tapasztalatom volt benne, az a napi Koránbújás és a plusz szunna imák elvégzése után érzett kiegyensúlyozottság és áhítat.

Na jó, igazából, nem volt semmilyen, füllentettem. 🙂 Ha nem is volt körülöttem böjtölő közösség, belül varázslatosnak éltem meg és szerintem a várandósság még szebbé is tette.

A második Ramadán volt viszont az első igazi, mert muszlim családommal tölthettem már idén és mivel Emmának a fő tápláléka nem a tej – habár minden szoptatós mentesülhet a testi böjtölés alól, függetlenül mennyi idős a gyerek – a böjtöt is megkezdtem a többiekkel a szent hónap kezdetével, gondolván, ha kevesebb lesz a tej, akkor megszakítom.

Hál’Isten, alhamdulillah, nem kellett. Viszont amennyire vártam a Ramadánt itt, Dzsakartában, annyira lett vegyes a véleményem az itteni ünnepléséről. Többé pozitív a meghitt közhangulat és pazar böjtmegtörő vacsorák miatt, kevésbé negatív a tőlem eltérő szokások befolyása miatt. 

Klassz, de mi az a Ramadán pontosan?

Az iszlám holdnaptár 9. hónapja, ezalatt az idő alatt a muszlimok pirkadattól (Fadzsr) napnyugtáig (Maghrib) böjtölnek.  Az ismert Gergely-naptárnál rövidebbek a holdnaptár napjai, így általában 11 nappal korábban kezdődik meg a böjt hónapja minden évben.

Ez a hónap azért olyan szent a számunkra, mert annak utolsó tíz napjának egyikén Mohamed prófétának (béke legyen vele) kinyilatkoztatott Allah szava a Korán első írásai által. 

Ebben a hónapban az iszlám hit szerint a pokol kapui zárva vannak, a démoni erők le vannak láncolva, tehát a gonosz energiák megbéklyózva nem tudnak befolyásolni a mindennapokban és így nyugodtan, átszellemülten adhatjuk át magunkat a böjtnek, az imáknak és az elmélkedéseknek.

Akik mentesülnek a böjtölés alól:

• betegek,
• utazók,
• a csatában harcolók
• 14 évnél fiatalabb gyerekek,
• várandósok és szoptatós anyukák
• illetve átmenetileg, adott napokon a menstruáló és gyermekágyas nők 

A holdnaptárban egy új nap napnyugta után kezdődik meg, követve a Hold mozgását, azonban Ramadán nem kezdődik így automatikusan; ugyanis Ramadánt megelőző hónapban, Sabán (Shaban) hónap végén, napnyugta után, hiteles, megbízható muszlimnak legalább két hiteles tanú mellett meg kell figyelnie, látható-e az égen a holdsarló. Ha igen, Ramadán elkezdődött és pirkadattól böjtölnünk kell, ha nem, úgy következő nap hajnalán kell megkezdenünk a böjtöt. 

Ramadán hónap végén a procedúra ugyanez, így ez alapján a böjt 29 vagy 30 napos. Ezt követően az új hónapban jön egy 3 napos, nagy lakoma!

Most térjünk vissza hozzám.

Két héttel Ramadán előtt érkeztem vissza Indonéziába és habár ide érkezvén fáradt voltam az utazást megelőző előkészületek miatt, na meg ugye magától az úttól is (ilyen volt), azért izgatottan vártam a böjt havát, hisz egyrészt kíváncsi voltam, hogyan viszonyulnak egymáshoz az emberek napközben étlen-szomjan, másodrészt a napnyugtakor történő böjtmegtörő összejövetelekre, harmadrészt, mert tudtam, milyen áldásokat, jutalmakat hordoz magában ez a hónap. Nem csak Isten áldásaira gondoltam – bár az Ő elégedettségének elnyerése a legfontosabb számomra – hanem a rossz szokások elhagyására, indulataink, előítéleteink megszabadulására és adó kezünk kinyújtására, kapó kezünk összezárására.

Ramadán tehát a teljes istenszolgálatnak van rendeltetve, s én ennek jegyében készülődtem lelkiekben. 

Már csak pár nap volt hátra, s én elterveztem már fejben, mely napszakban – már ahogy a kicsi engedi – milyen istenszolgálatot fogok végezni a kötelező imákon kívül. Beosztottam, ekkor és ekkor Koránt olvasok, így meglesz a napi 1-2 szúrám (fejezetem), ha nem is sikerül egy egész dzsúzt (egy jó pár fejezetnyi szakasz, 30 napra osztva, így Ramadán alatt kilehet olvasni akár az egész Koránt) elolvasnom.

Nem voltam szigorú magamhoz, de szunna (ajánlott) imát is szerettem volna végezni legalább napi 1x, amikor épp módom lenne rá. Nem csak a babával kapcsolatos elfoglaltságaim miatt, hanem az aktív hétköznapok zsúfolt teendői mellett kicsit aggódtam, megtudom-e oldani a “beosztásomat”.

De megnyugtattam magam, hogy Ramadánkor úgyis le fog lassulni minden és mindenki egy kicsit be fog húzódni csendesen a csigaházába, hogy elmerülhessen az Istennel való kapcsolaterősítésen.

Svédasztalos iftar, azaz böjtmegtörő vacsora (Kristal Hotel)

Már csak egy nap volt hátra, s bár a reklámáradaton és egyéb ramadáni ajánlatokon kívül, amit tévén, plakáton vagy óriáskivetítőn nyomtak az arcunkba más nem emlékeztetett a szent hónap eljövetelére (még dekorációt sem építettek a plázákban, pedig mindenféle ünnep alkalmával, még most Halloween-kor is ki volt díszítve mindenhol!) azért bizakodó voltam és reménykedtem, hogy részem lesz legalább fele annyi melegségben, mint amit anno karácsony tájékán éreztem.

Végül az utolsó estén vártuk a tájékoztatást, hogy Szaúd-Arábiában látták-e a félholdat az égen. Ha jelzik, hogy igen, akkor a világon mindenki elkezd böjtölni, hogy egységben legyünk, ne pedig külön-külön országonként, ám vannak muszlim közösségek, akik nem várnak a szabad szemmel történő figyelésre, hanem Törökország csillagászati megfigyeléseire támaszkodnak, s ha ők ily módon látják már a félholdat, akkor aszerint kezdik Ramadán havát. 

Így lényegében, mégis csak kétfelé oszlik a böjtölő muszlim közösség kezdésben és/vagy végzésben 1 nap csúszással, viszont mindkettő megfigyelés helyes – a lényeg, hogy abban a közösségben ahol te vagy, az egységesség miatt követned kell azt a véleményt, amelyet a közösséged elfogad.

Tehát vártunk és hamarosan hallhattuk is a házban, hogy a közelben lévő mecsetek imámjai hangosan, mikrofonnal bejelentik, látták a félholdat Szaúdiban. Ezt követően felmentünk face-re is boldog Ramadánt kívánni egymásnak, ahol szintén megjelent már az infó több posztban és cikkben, hogy Ramadán hava elkezdődött. 

Anyósom, férjem és Emma pihent azon az estén, sőt anyósom már meg is főzött előre pár nappal (Ramadánkor nem illik a nőknek sokat lenni a konyhában azért, hogy minél több időt tölthessenek ők is istenszolgálattal). Mivel a lányom még mindig magyar időzóna szerint aludt és volt is ébren, így én eléggé tropa voltam – de nem eléggé tropa, hogy ne főzzem meg magamnak a bolognai spagettimet és a csirkepaprikásomat. Akkor még nem szoktam meg teljesen az ízeket egy év hazai után, így nem tudtam elképzelni, hogy egy-egy éhes napomat olyan étellel zárjam, ami nem esik túl jól (ez is jócskán változott azóta).

Emma este 7 és éjjel 11 között költötte el a “délutáni szundiját,” így én ekkor fogtam neki preparálni a hozzávalókat. Igyekeztem gyors lenni, hogy tudjak én is aludni kicsit, mert nem csak Emma felborult alvási rendje adott okot virrasztásra, de hajnali 3-kor terveztünk kelni a pirkadat előtti, bőséges reggelinkhez (szahur).

A lányom figyelmes volt és jópofa egyben, mivel hajnali 1-ig aludt akkor éjjel, másrészt 3-kor az etetőszékében elkezdett jó hangosan sikítani és “hóóózni,” így aki véletlenül nem hallotta volna meg a kint fel-alá doboló emberkét, aki szahurra ébresztette a jó népet, Emmára tuti felébredt. És az érdekesség az, hogy Ramadán ideje alatt fel is kelt mindennap Emma velünk 3-kor (még akkor is ha hajnali 2-kor aludt el) bármilyen ébresztés nélkül és keltette a többieket jól ismert sikongatásával. 

Iftar a város legfinomabb bakmi-éttermében (Mall Puri)

Őszintén szólva az első dolog, amit észre kellett vennem pár nap elteltével: Ramadán havának nappalai itt semmiben sem különbözik a többi naptól attól, eltekintve, hogy nem eszünk, nem iszunk. 

Ám mikor eljött a napnyugta, nagyrészt vagy mi voltunk vendégségben vagy mi tartottunk összejöveteleket, melyek kivétel nélkül pazar hangulatban és szívet melengető meghittségben teltek el; mindenki figyelt egymásra, hogy eleget egyen, igyon, körbe voltunk véve kacarászó gyerekekkel és a közös imákon és fohászokon kívül más nem igen volt felemelőbb. Ezeken az eseményeken éreztem a “karácsony melegét.”

Amíg telt az idő, magamat is meglepve, de szép lassan felfedeztem, hogy én is átálltam a csilis étkezésre és hogy minél több szószt rakok a kajámra – na meg meglettek az első helyi kedvenceim, mint a balado daging, semur daging, balado jengkol és nasi uduk mogyorós-csilis szósszal és tempével. 

Iftar anyósom bátyjánál és a “kis” családdal 🙂

Összejöttek-e végül a terveim?

Az az igazság, hogy egyáltalán nem. És itt jön az a kis negatívum, ami a helyi szokások miatt enyhe csalódásként éltem meg. Míg az iszlámban valóban úgy kell(ene) telnie Ramadánnak, mint ahogy én azt elterveztem, azonban az itteni élet felüldominálta a vallást. 

Először is, a tévé folyamatosan ment. Sajnos férjem és anyósom is nagy tévébámuló (meg úgy tényleg ámblokk a többség) így csak akkor volt kikapcsolva, mikor aludtunk, mert mindenki más igényli még a háttérben is – sőt, még akkor is ment, mikor szólt az azán (imára hívás) a napnyugtai imára!

Hiába a mecsetekből szóló azán, hiába a telefonunkon szóló azán, akkor törtük meg a böjtöt, mikor a tévében is megszólalt az azán, ami számomra roppant bosszantó volt, hisz mint feljebb írtam, ilyenkor az evilági dolgokat, mint tévé, internet, stb. mellőzni jobb volna vagy legalábbis leredukálni a használatukat és helyettük több olvasással, imával tölteni az időt. Sajnos javarészt emiatt, ennek a hónapnak a varázsa ki lett nyírva.

Másodszor, annyi olyan program közbejött az egy hónap alatt, ami miatt az előző évvel szemben, szinte egyáltalán nem olvastam Koránt és ha épp lett volna egy picike időm ima után leülni pár oldal erejéig, akkor vagy az a fránya tévé zavart vagy épp valami más miatt volt lehetetlenség belemerülnöm az elmélkedésbe. Frusztráló volt visszatérve a programokhoz az is, hogy bár a lakosság szórakoztatására voltak kitalálva, ám pont elterelte mindenki figyelmét a lényegről, ezzel elvéve sok értékes órát Ramadán megéléséből.

Milyen volt étlen-szomjan?

Egyáltalán nem volt megterhelő, sőt, azt hittem nehezen fogom bírni a meleg miatt – főleg, hogy akkor volt száraz évszak – de a száraz száj és torok érzésén kívül más nem volt. Jóllehet, itt napkelte és napnyugta között 12 óra telik el, míg más országokban van az 16 vagy 18 óra is (a legszupibb, ha mondjuk otthon, Magyarországon télre esik Ramadán, akkor kb. csak 8 óra hossza a böjt)

Ami még adott egy plusz, jóleső hangulatot, hogy napközben a kajavásárlást sokkal izgibbnek, színesebbnek éltük meg, mint egy átlagos, nem-böjtölős napon, s a böjtmegtörő vacsorára (iftár) feltálalva esztétikusan a különböző, kiadós fogásokat, nassolnivalókat, zamatos datolyákat és egyéb gyümölcsöket még inkább segített intenzívebben megélnem a kulináris élvezeteket.

További iftar összejövetelek az egyik unokatesó családjánál, két egymást követő napon

Ha nem is járta át úgy Ramadán szelleme a várost, mint amennyire én arra számítottam, azért a  dugóban dudáló, olykor káromkodó emberek ezekben a napokban nemigen voltak jelen. Mindenki igyekezett visszatartani frusztráltságát, mérgét és türelemmel viselni, ha a körülmények az úton épp nehezebbek voltak. 

Bár a kommunikációval soha nincs semmilyen gond az utca emberénél, mindenki laza, mosolygós és nyitott, talán egy fokkal még nagyobb udvariasságot, készséget lehetett megtapasztalni némely ügyek intézésekor (a bevándorlásiaknál pont nem volt ilyen jó tapasztalatom, aki ellenőrzött, hogy itt lakom-e tényleg az adott címen, bunkó volt és korrupt, durva hangnemben sejtette, hogy ha nem kenjük meg, akkor nem olyan biztos az az egy éves vízum – egy ilyen kombó egy emberben itt olyan ritka, mint a fehér holló, de sajnos előfordulhat)

És Ramadán haváról szóló beszámolómat lezárva még ami nagy pozitívum volt, hogy ha előfordult, hogy az utcán, vásárlás közben ért utol minket a napnyugta, úgy azon nyomban a mellettem vagy közelemben lévő idegenek nyomtak egy pohár vizet vagy egy kis csomag rizstésztát a kezembe mosolyogva, nehogy egy perccel is tovább böjtöljek a kelleténél. Ezek azon emberi pillanatok egyike volt, amiért érdemes élni ezen a bolygón.

Az utolsó napok egyikén még elmentünk a hozzánk legközelebb eső mecsetbe leadni adományainkat fejenként – még Emma nevében is ment adomány férjem részéről, ami engem meglepett – hogy aztán abból megfőzve és ruhát vásárolva támogathassák a szegényeket.

Eid Al-Fitri, ünneplés Ramadán után

És röviden, befejezőleg: mi is az az Eid Al-Fitri? 

Mikor megkezdődik Ramadán után Savvál hónapja, akkor az első reggelen a legszebben felöltözve elmegyünk a mecsetbe az ünnepi imára, majd eztán kezdődik meg a három napon át tartó nagy ünneplés (Eid) amit egész napos örvendéssel és lakomával töltünk – nem, nem ettünk teli pofával folyamatosan, főleg, hogy összement mindenkinek a gyomra. Viszont az, hogy bármikor ihattam bőségesen vizet, örömmel töltött el. 

Ezekben a napokban átmentünk a szomszédainkhoz köszönteni őket és együtt megünnepelni, hogy ezt a Ramadánt is megértük. Valamint, mi is megvendégeltük a többieket, illetve bárkit, aki bejött hozzánk a nyitott kapun. Mindenkinek tárva-nyitva volt az otthona, így aki esetleg nem ismerős, de szegény és nincs mit enni, nyugodtan bemehetett bárkihez enni egy jót (egyébként aki éhezik, annak nem is kell ramadánozni, hisz sajnos annak a személynek minden egyes napja böjtöléssel telik el.)

Bár a melegben körbesétálni, hogy mindenkit megtisztelhessünk, fárasztó volt az elején, de kibírható volt, főleg hogy az indonéz alapból nagyon nevetgélős, szórakoztató nép. 

Tanulság:

Ha nem is volt Ramadán minden egyes perce olyan, mint amilyennek én akartam, hogy legyen, visszatekintve, örülök azért, hogy így telt el. Amit a legnagyobb leckeként levontam, az az, hogy értékeljük mindenünket, amink van és hogy mennyire fontos tovább vinni a böjt havából azt a türelmet, amit akkor ott, kötelezően gyakorolni kell. 

Eid Al-Fitri után mindannyian egy kicsit üresek lettünk, egy kicsit szomorúak. Véget ért az az időszak, amikor kicsit közelebb éreztük egymást a böjt által, amikor mindenkiben ott volt az empátia egymás iránt.

Úgyhogy, már alig várom a következőt… 🙂 

(U.i – Már csak félév!)

Tetszett ez az emlékem? Oszd meg, had olvassanak róla mások is!