Minap a KlauTalkban rám tört egy kis letargia és dióhéjban lepötyögtem egy napomat mélyebbre menő részletek nélkül, miközben hajnali három múltával ültem a KitKat csokimmal a számban és a szétcincált, üres Haribo csomagolás felett (mára már napi szinten zabálok cukrot éjszaka közepén, erről pontosabban lejjebb írok még)
Egyrészt minden kisgyermekes anyánál borulni kezd a bili előbb vagy utóbb, mikor mindennap ugyanaz a forgatókönyv megy le javarészt egyedül a házban; egyedül én figyelek a kicsi igényeire, én mentem meg a balesetektől és én tartom árgus félszememet rajta a konyhából amíg ő a nappaliba eltotyogva készül leverni a dohányzó asztal egész tartalmát.
Másrészt a nagyfokú éberség mellett rájöttem, számomra még így sem elég 24 óra az összes feladatom elvégzésére, ugyanis a háztartásvezetés mellett dolgozom a vállalkozásomon is. Plusz fogzás, plusz még az idegen kultúra, plusz nő vagyok stb.
Én választottam, tudom és boldogan is csinálom, csak vannak napok mikor egyszerűen: sok. Elég. Csak feküdni akarok, játszani a telón és nem tekintgetni az órára, mennyi van még hátra, időben készen leszek-e a teendőimmel.
Szerencsére, jó természettel áldott meg a sors és hamar felpofozom magam néhány jó gondolattal. Ha ez mégse menne, úgy hagyom, had menjen át rajtam a ború, holnap már szebb és könnyebb lesz minden 🙂
De ha nem hagyom magam, úgy:
Hogyan kezelem mindezt?
I. Éjszakai zaba
A legrosszabb tippel kezdem, bár nem annyira rossz, hisz ha te is mentális túlterheltségben szenvedsz, akkor nem kicsit kell az agyadnak a cukorpótlás; öt lépéssel előre kell gondolkodnod mindig, s habár a lista sosem rövid, az elképzeltnél is nehezebben tudod néha befejezni a teendőidet, mert mindig beleakadsz valamibe, ami félbeszakít tökéletes tervedben (csordultig teli szemetes, etetőszéken felejtett mocsok, telefonhívás, postás, nagynéni, kutyafüle meglátogat, stb.)
Plusz, boldogsághormont is termel az a drága csoki ♥
S hogy miért éjszaka? Pofonegyszerű. MERT AKKOR ÉREK RÁ.
Mikor elmúlik éjfél, a ház egy csodálatosan csendes és nyugodt szigetté – szinte lakatlan hangulatúvá – válik és nincs is ennél tökéletesebb pillanat ahhoz, hogy előkapd a dugi életmentő nasijaidat és régi Szulejmán részeket nézz vissza. Ilyenkor élvezem ki a legjobban az ízeket, a szobát, az ágyamat, mert otthonülő típusként pont úgy hozta a sors, hogy nappal gyakran megyünk ide-oda.
Aztán persze nem felejtek el aludni se (általában.)
II. Elfogadni a tökéletlenséget
Babás anyukaként egy idő után kénytelen vagy elfogadni a tényt: bármit is teszel, valami úgyse lesz a helyén, valami úgyis piszkos marad és lényegében semmi sem úgy alakul, mint ahogy azt Te tervezted.
Ez számomra különösen bosszantó volt az elején, mert mindig is egy pontos, mindent megtervező, napi meg heti rendet követő emberke voltam és ha valahonnan is késtem, az azt jelentette, hogy nem érdekelt a dolog kicsit se. A tárgyaknak meg mindig ott kellett lennie, ahol én hagytam őket.
Na de most? Most már simán belefér a rend definíciójába, ha a játékos dobozba félig be vannak hajigálva a játékok, a másik fele pedig esztétikusan terül el a gyűrött lepedőjű ágyon, s nem kapom fel a vizet azon se (annyira) ha elindulunk a boltba és fél napos kirándulás válik belőle két ház és egy pláza meglátogatásával (az indonézek imádnak ide-oda menni, s mivel nem tudok vezetni még – már motor nélkül se jutsz el messzebbre Jakartában – így férjemre vagy valamelyik családtagra vagyok szorulva ilyen téren.)
Szégyelltem a szobánk képével illusztrálni, de ez itt tökéletesen reprezentálja a helyzetet
A fenti esetből sokat tanultam és ha megyünk bárhova is, már ösztönösen pakolok előre kaját meg váltóruhát is. De néha megesik, hogy valami hiányzik (mit hazudok, szinte mindig) ilyenkor a saját kreativitásomra vagyok szorulva. Hát igen – Indonézia, ahol az improvizáció mesterévé válsz!
III. Hála gyűjtése
Az imákra, elmélkedésekre ilyenkor nagyobb szükségem van, mint valaha – attól függetlenül hogy mire mennyi időm van, ezeknek helye kell hogy legyen a napjaimban. És igenis, egy elvégzett ima és egy rövid, szívből elmondott fohászt elmondva lezárásként sokkal könnyebbé teszi a hátra lévő napomat és legtöbbször tényleg összeszedettebbé is válok (a muszlim ima szakaszai amúgy egyeznek bizonyos jógamozdulatokkal – forrás itt, valamint a Korán-idézetek emlegetése és arab fohászok erősítik a memóriát)
Továbbá hiába a frusztráltság, azért elnézem ezt az angyalian játszó kis tüneményt ahogy kacag az öt kis fogával és feltör bennem a hála, amiért Ő van nekem. Aztán eszembe jut otthon a családom és hogy ők mindig várnak, van hova hazamennem. Aztán az itteni családom, amiért olyan sok mindent megadtak nekem. Aztán a gondoskodó, szerető férjem. Meg még az is, hogy egyáltalán itt lehetek a trópusokon – és már el is szégyellem magam hogy rinyálni kezdek és rossz anyának érzem magam kicsit. Pedig utólag megfigyelve magamat, jobb ha így teszek, mert ha lenyelem kényszeresen a frusztráltságomat, nálam az pusztítóbb hatást eredményez. Isten ments 🙂
IV. Blogolás
Az írás is egy nyugtató terápia számomra, és visszaolvasva, lassan nevetek is ezen a cikken 🙂
Egyébként az, hogy csinálom a hobbim, olykor még úgy is élvezetes, ha már nagyon fáradt vagyok, hisz ilyenkor valósítom meg önmagamat, ekkor szakadok ki a kisgyerekes anyuci szerepből és ez gyakran jobban feltölt mint egy óra alvás.
Persze, ha úgy érzem, mentem összeesek, akkor nem a billentyűkhöz fogok szaladni rögtön, de a lényeg, hogy minden apró kis projekt segít nem bekattanni, így Emmácska is egy nyugodtabb anyukával lesz gazdagabb (és egy rumlisabb szobával, de ha egyszer boldogok vagyunk, kit érdekel?)
V. Van, akinek nehezebb
Ez nagyon gyakran eszembe jut, főleg akinek több gyermeke is van, vagy beteg, tele van adóssággal vagy valamilyen súlyos, egyéb problémával küzd. Mindegyiküket őszintén csodálom!
Bár ezt is írhattam volna a hála részhez, magamat ezen példákkal való emlékeztetéssel inkább tudatosabbá, megértőbbé és elfogadóbbá teszem.
Ja, amúgy had jegyezzem meg…
Legalább egy évbe telik egy nőnek kilábalni a szülésből.
Legalábbis ezt olvastam valahol, plusz aki császáros, annak a teste hat év elteltével lesz százas, ugyanis ekkorra dolgozza fel a női szervezet teljesen azt a traumát, hogy egy gyors felvágást követően belénk nyúlnak, mint egy megérett kocába és szétpakolgatva útba eső bensőségünket kirántják a gyerkőcöt, majd összevarrnak egy gyönyörű disznósajtszerűséget létrehozva egykori hasunk helyén – és akkor még a fájdalmas felépülést és a hormonális cirkuszt nem is említettem.
De maradjunk az egy évnél, nekem az is bőven elég lett volna, ha az alatt az idő alatt elvonulhatok heti 3 napra valami “Friss Anyuka Wellnessbe” receptre kötelezően, hogy kitudjam aludni magam.. mármint feltudjak épülni a szülésből.
(UPDATE: egy év eltelt, de még mindig mennék – ez normális, ugye??)
Tehát lényegében ennyi, sajnos modernkori, globális problémává nőtte ki magát az a természetes jelenség, hogy gyermeknevelés, ugyanis a mai anyák egyre inkább csak magukra vannak utalva. Főleg nyugaton és Európa szerte nem szokás többé generációknak egy fedél alatt élnie, pedig jóllehet drága jó anyánk, anyósunk meg nagymamikánk sok olyat okoskodik nekünk amitől égnek áll a hajunk, mégis ha vécére kéne szaladni, tusolni vagy csak befejezni normálisan az ebédünket, mennyivel kellemesebb az öreg a háznál.
Köszi, hogy elolvastál és oszd meg, ha tetszett!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: