Amiért Délkelet-Ázsiában szeretek élni

Itt volt az ideje egy ilyen bejegyzésnek is, hisz gyönyörű tájképek ide meg oda, aki eddig olvasott, lehet megijedt a drága Indonéziától – pedig véletlenül se kell, mert jóllehet, nagyban különböznek a szokások itt mint Magyarországon, ám nem jelenti azt, hogy rosszabbak is lennének, sőt… 

Amit leginkább ellehet mondani, hogy itt bárhol bárkivel le tudsz állni egy baráti csevejre, teljesen közvetlenül, sőt még poénkodhatsz is, akár egy idegen biztonsági őrrel is, aki közben átkutatja a táskádat (sok plázánál rutin művelet) vagy a hivatalnál egy ügyintézővel, aki miután közös fotót kért, átküldi Neked is a telefonjáról a képeket. Otthon minimum full hülyének néznének, már ha csak a környéken egy látásból ismerőst kapnék el dumálni, mert épp olyanom van. Ugye tudjátok ilyenkor mi az általános reakció?

– Aha, oké, bocs de sietek…

– Igen, igen, ühüm (ideges, pengevékony mosoly és gyors biccentés)

– Magának nincs jobb dolga, mint itt zaklatni az embereket?!

Vagy még a legtipikusabb magyar reakció: kínosan mosolyog és tovább sétál, mintha nem értené mit mondasz.

Igen, így kommunikálunk mi a Facebookon kívül és ez szerintem baromi szomorú.

Bár nem az a típus vagyok, aki elkapna az utcán egy szónoklatra, én pont hogy a másik fajta vagyok, akit úgy kell elkapni, de ha elkapnak akkor nagyon szívesen beszélgetek mindenről. Ezt itt tanultam meg, mennyire fontos nyitottnak lenni és ápolni a kapcsolatot az emberekkel, hisz nem csak jobban érzed magad a bőrödben tőle, de a jó kapcsolatok előre lendítenek az élet minden területén.

A másik, amit viszont kamatoztatni tudtam természetemből eredendően, az a feltétlen bizalom. Míg otthon ebből “le kell adni,” addig itt ezt nyugodtan gyakorolhatom (azért a pénzváltókba meg a butikokba menvén fehérként inkább mégse tedd, lol)

Egy átlagos, padang étteremben például megrendeled a kajád, kihozzák, közben elmajszolsz egy-két banánt az asztal közepéről elemelve, ami mittomén, darabja 5 ezer rúpia, meg még elsétálsz a hűtőhöz és kiszolgálod magad ásványvízzel – mindeközben a pincérek, a kasszás meg a szakács végzi a dolgát, szolgálja ki a többieket. Ha végeztél és mész fizetni, megkérdik mit ettél (mert nem jegyzik meg általában) + szólsz, hogy ettél még két banánt és megittál egy félliteres ásványvizet is. Felírja, összeszámolja és  fizetsz. Na erről van szó, ha bizalomról beszélek.

Az utakon azért ennél sokkal óvatosabbnak kell lenni, főleg ha nagyvárosról beszélünk, de például a kaotika ellenére – vagy éppen pont emiatt – nagyon figyelmesek egymással az emberek és ha elakadás van az úton (konkrétan mindig) úgy segítünk egymásnak, még akkor is, ha épp gyalogosan vagyunk és nem érint minket a probléma. Ha visszább kell tolatni egy fél utcányit, akkor visszább megyünk türelmesen, amíg a másik el nem fér és be nem hajt az utunkba eső keskeny mellékutcába. 

Káromkodás inkább akkor hangzik el, ha valaki hirtelen befékez előttünk, vagy a zöld lámpánál (már ha megvárjuk a zöldet egyáltalán) nem indul el az előttünk lévő nagyon dudálásra sem, mert épp chatel a kormány mögött valakivel. Ez is általános jelenség, hisz annyira megszokottak tényleg a dugók, hogy az a csoda, ha csak simán végigvezetünk negyedórát. Ilyenkor valóban jól jön az okos telefon vagy legalább egy úti társ, máskülönben a hajad téped.

Tehát a második, amit itt tanultam meg magasabb szintre emelni, az a toleranciám.

Szomszédok és család

Míg mi inkább a közeli családtagokkal tartjuk a kapcsolatot – jó esetben – addig itt a távolabbi rokonok is számítanak, s mikor a család kerül szóba, akkor sosem a háztartást értik alatta kizárólag. A világ negyedik legnépesebb országaként szinte mindenki hatalmas családdal rendelkezik itt, kifogyhatatlan unokatestvér-tartalékkal és mindig van egy nagynéni vagy nagybácsi valahol, aki alig várja már, hogy lásson téged. 

Érdekesség, hogy a gyerekeknek az apa vagy a nagyszülő fogalma nincs szigorú értelembe véve, ugyanis a nagyszülők testvérei is nagyszülőknek számítanak a gyerekednek és a szülők testvéreit is nyugodtan hívhatja mamának vagy papának. Persze, ez nem jelenti azt, hogy ők is rendelkeznek nevelési joggal, ez egy illedelmes megnevezés inkább és a “mama” vagy “papa” után odarakják a keresztnevet, de legalább ugyanannyi tiszteletben kell részesülniük, mint a szülőknek.

Ez a fajta alázat a családtagok felé hamar megtanítja a kisgyereknek, hogy mindenki fontos és értékes, akihez rokoni szál fűzi. Ha bármilyen tiszteletlenséget követ el a fiatalabb az idősebb családtag felé, az óriási szégyen és a minimum, hogy szétfut ennek a híre és mindenki alaposan meg fogja dorgálni érte.

Ami téged tényleg jól érinthet mindebből – igen, magyar mentalitással olvasva ezt a részt vártuk mindannyian 🙂 – hogy rengeteg lehetőséged bukkanhat fel egyik-másik gazdagabb kuzin által, ha pénzt szeretnél keresni vagy jó színvonalú kurzuson részt venni, illetve gyakran vagy elhalmozva ajándékokkal is több végről, bármiféle különleges esemény nélkül. Ezek persze, mind személyes tapasztalataim, de ahogy beszéltem több itt élő magyar nővel, náluk sem történik nagyon másképp. De egyszer még írtam tavaly posztot az önzetlenségükről, pontosabban mikor az esküvőmről meséltem.

A szomszédokhoz fűződő viszony legalább ennyire szoros és fontos is tényleg, hisz nagyon sok mindenben tudnak segíteni, ha épp rászorulnál. Például vigyáznak a gyerekre, amíg neked fontos elintéznivalód van vagy ha meghalt egy családtag otthon, segítenek intézkedni és néha a halottmosdatásban  is részt vesznek, ha a legközelebbi mecset emberei valamiért nem tudnának hamarabb jönni. Némelyik szomszéd, akikkel a legjobb viszonyt ápolod, meg is kapják például a nagymama vagy nővér, bátyus titulust, attól függően milyen korban vannak.

Árak, élet, fizetés

Az átlagkereset kb. 5 millió rúpia körül van (kb. 100 ezer ft) de ha nem szórják ész nélkül a pénzt, szépen belehet osztani egy hónapra, főleg ha többen is dolgoznak egy háztartásban – s főleg ha többet is keresel ennél, mert egy jó végzettséggel, külföldiként itt nagyon megbecsülnek és akár dupláját is keresheted legalább ennek az összegnek, ha nem a tripláját. Az élet olcsó, bár a fővárosban sok helyen irreálisan felnyomják bizonyos termékek árát – amit viccesen megjegyzek, hogy otthon még mindig olcsónak számítana – de általánosságba véve, nincs kiszúrva a néppel, az alapdolgok, mint kaja, ruhák és rezsi igenis nem kerülnek sokba egy keresőképes embernek és ha shoppingolni szeretnénk, akkor csak tudni kell, melyek azok a helyek, ahol minőséget kapunk kicsi pénzért. Ilyen egyszerű.

Felfogás

Míg előző bejegyzésemben leírtam, mi olyan bántóan idegesítő a helyiek gondolkodásában, itt leírom mi az, amit annyira szeretek. Először is, nincs kapkodás. Nincs sürgetés, kiabálás, őrjöngés, ha késésben lennénk valahonnan vagy ha előző nap pakolunk nagyban mert elmegyünk egy hétre kirándulni és hát “hú, mindennek tökéletesnek kell lennie, jaj de stresszes ez is.” Csak szépen, lassan és nevetgélve 🙂 Az elején nehéz volt ehhez hozzászoknom, hisz én is siettem, aztán rájöttem igazuk van, mégis hova sietek?

“Lassan jársz, tovább élsz.”

A gyereknevelés kérdései sincsenek túllihegve, ami számomra annyira de annyira élvezetes. Míg otthon rühelltem a folyamatos orvosi meg védőnői vizsgálatokat és egyéb faggatózásokat, aggályoskodást, beleszólást hogyan szoptassak, mivel és hogyan kezdjem meg a hozzátáplálást meg miért nagyobb a baba bal cicije egy milivel (amit megsúgok, az anyatej miatt) addig itt, megnézik a gyereket, megnyugtatnak hogy amíg nem adsz instant kaját neki, rendben lesz, elmondják mik válthatnak ki allergiát ha esetleg valamit észlelünk, mit ehet kizárólag később és attól még, hogy nem gyarapszik a gyerek minden hónapban fél kilót, mint a többiek, attól még normális, és eztán mosolyogva elköszönünk.

Ja és a legfontosabb: nem kötelező jelleggel viszik a gyerekeket minden hónapban orvoshoz (védőnő nincs, halleluja!) csupán ajánlott havonta vinni a súly-és hosszmérés miatt. És természetesen viszik is, attól függetlenül, hogy nincs erőltetve, hogy nincs kijelölve szigorúan egy adott nap és időpont, hanem mi döntjük el, mikor érünk rá.

Lélegzetelállító természet

Az egyik legfontosabb tényező, amiért rajongok az ittlétért. Szerintem ezt nem kell magyaráznom, íme csupán pár fotó:

Tehát összefoglalva, laza és békés az életem itt, nincs agymosó, gyűlöletkeltő propaganda, nem ijesztgetnek álhírekkel, nincs politikai nyomás. Egymásra is figyelünk, segítünk a bajban lévőknek és az időseknek, jókat eszünk, iszunk, derülünk, minden este jut frissen facsart gyümölcslé, napi szinten barátságokat kötünk és ápolunk, utazunk, felfedezünk, egy szóval élvezzük az életet. 

És a lényeg: a világ legnépesebb muszlim lakosságú országa.

Hogy is van ez akkor? Gondolkozzunk el, mi a realitás és mi az agymosás.

Ha tetszett a cikk, oszd meg a többiekkel is!

U.i – Van megint bejárónőm, mégis olcsóbb, mint a mosoda.